Hatalmas sikerrel szerepel a Vígszínház műsorán A Pál utcai fiúk, amelyben a gittegylet egyik vezéralakját egy különleges fiatal színész alakítja. A 150. előadás előtt beszélgettünk.

– A SZEMlélek olvasói már megismerhették a családot, amelyben felnőttél, a szüleiddel készült interjúnkból. Hogyan élted meg gyermekként, hogy nyolc testvéred van, hogy pap az édesapád, akit sokszor áthelyeztek veletek együtt különböző településekre?
– Nagyon boldog gyerekkorom volt. Mivel ilyen sokan vagyunk, soha nem unatkoztunk. Gyakran költöztünk, így nem tudom azt mondani, hogy miskolci vagyok, győri vagyok, pesti vagyok, ezért mindig a család volt az a hely, ahonnan mi származtunk. A fővárosban is éltünk, de a legszebb élmények számomra Rakacaszendhez kötődnek. 5 évig éltünk ott, akkor voltam általános iskolás – olyan volt, mint egy mesevilág. Teljesen szabadok tudtunk lenni, egy szép álomként emlékszem vissza arra az életszakaszomra. Később Győrbe költöztünk, ott érettségiztem, majd Budapesten jártam egyetemre, így kikerültem a családi fészekből. Tinédzser koromig nagyon szerettem az életünk mozgalmasságát, a változásokat, utána már jobban fájt, hogy el kellett búcsúzni a barátoktól.

– Te vagy a legidősebb a testvérek sorában. Érezted-e ennek bármilyen előnyét, vagy hátrányát, például hogy nincs nővéred, bátyád?
– Alapvetően nem szeretem az egyenlőtlenséget, ha valaki több figyelmet, juttatást kap a másiknál. Azt szerettem, ha mindannyiunkkal egyformán bánnak, noha ez soha nem tud tökéletesen megvalósulni ennyi gyerek esetében. Nem voltam kimondottan felelősségteljes báty, inkább olyan testvér, akire a többiek bizonyos dolgokban fel tudtak nézni. Nem voltam soha a legerősebb, legmagasabb, legügyesebb, de nagyon sokat olvastam, érdekelt a természet, a történelem – főleg elméleti dolgokban tudtam segíteni, kitűnni. Soha nem volt olyan érzésem, hogy legidősebbként több járna nekem másoknál. Valahogy úgy alakult, hogy mindannyiunknak volt egy párja. Sorrendben az elején 2 fiú, 2 lány született: nem is emlékszem arra, hogy ne létezett volna a 11 hónappal fiatalabb Máté öcsém. Úgy nőttünk fel, mintha ikrek lennénk. Panka húgomnak, aki idén áprilisban házasodott, Mari volt a párja, s hasonló kis szövetségek alakultak ki a nagycsaládon belül. Ezek aztán változtak az idővel – éppen ki volt otthon, kinek mire volt szüksége.

– Görögkatolikus papcsaládba születve felmerült-e benned, hogy követed édesapádat a hivatásában?
– Amióta ténylegesen tervezgettem, hogy mi szeretnék lenni, mindig valamilyen művészi pályát képzeltem el magamnak. 14-15 évesen, amikor gimnazistaként színjátszó közösségbe jártam, már eléggé biztos voltam benne, hogy a színház világában szeretnék dolgozni, emellett az éneklés vonzott még. Ez nem jelenti azt, hogy ne tisztelném édesapám szolgálatát, de hála Istennek sokat köszönhetünk neki abban, hogy nagyon nyitottan állt ehhez a kérdéshez. Soha nem kötelezett bennünket, hogy járjunk misére, pedig neki valahol ez lenne a küldetése, hogy az embereket misére hívja. Mindig azt mondta: kezdődik a mise, gyertek át! Ha nem mentünk, nem haragudott, a mi szabad döntésünkre bízta. Nem tudom, mennyire volt tudatos részéről a nyitott hozzáállás, de szerintem ez is hozzájárult, hogy mostanra állíthatom: minden testvérem mélyen vallásos életet él.

Egyikünk sem mutogatja a hitét, belül éljük meg. Több olyan ismerősöm van, aki nem is tudta évekig, hogy papcsaládból származom. Azt gondolom, nekem nem dolgom, hogy bárkit megtérítsek, hanem hogy ebben a hívő embereket ha nem is támadó, de megtűrő világban úgy éljek, hogy meg tudjam tartani a józan eszemet és a hitemet. Nem könnyű, sem az én szakmámban, sem más munkakörben.

– A színpad és az oltár azért mégis hasonlít néhány szempontból egymásra: ugyanúgy emberek előtt állsz, valakit egész lényeddel megjelenítesz, miközben üzenetet adsz át, hatással vagy a veled szemben elhelyezkedő sokaságra.
– Erre vonatkozóan egy konkrét eset jut eszembe. Érettségi előtt édesapám megkérdezte, nem akarok-e mégis pap lenni. Azt válaszoltam neki: tulajdonképpen ugyanazt fogom csinálni, mint te, csak egy másfajta templomban. Ez tényleg így is van, hiszen a görögkatolikus liturgia, illetve a régi római katolikus liturgia a régi görög színház mintájára alakult ki, mind a felépítésre, mind a látványra vonatkozóan. Ugyanúgy válaszol a nép a papnak, ahogy a régi görög színházban a kar felel a szereplőnek, aki összeköttetésben van az odafent elhelyezkedő istenekkel. Ezért is szeretem a görögkatolikus vallást, mert olyan ősi időkből származnak az alapjai, amikor még nem volt kérdés, hogy az ember hisz-e, vagy sem. Ennek a szertartásnak nem célja, hogy újítson, ami szerintem jó, mert számomra hiteles, ha valami ősi, és régóta ugyanúgy zajlik. Ha elmegyünk Görögországba, azt tapasztalhatjuk, hogy ott számos szólamban énekelnek a hívek. Nem gondolom, hogy pontosan betanulták volna a dallamokat, sokkal inkább ebben élnek, áthagyományozták generációkon át, 1500 éve ez az életük része. Ez a hagyomány, ha úgy tetszik, szigorú rend a színházra is vonatkozik. Van például egy egységes, kezdettől változatlan színházi erkölcs. Mindig lehet tudni, mi a jó, mi a rossz, mikor hazudik valaki, vagy mikor mond igazat, hogy mitől lett rossz ember, mik a hibái a szereplőnek. Ma már sokféle értelmezés létezik arról, hogy mi a színház célja, de szerintem az alap ugyanaz: elgondolkodtatni, magunkba nézésre hívni, valamiféle katarzist elérni – hogy legyen egy boldog estéje, vagy akár egy álmatlan éjszakája a jelenlévőnek. A vallás célja eléggé hasonló. A szórakoztatás nem a leglényegesebb, de nem is lebecsülendő velejárója a színészetnek. Rendkívüli igény van a kikapcsolódásra, s bár akad néhány drámai színész, akik lenézik a vígjátékokat, szerintem igenis komoly színészi tudásra van szükség, hogy ilyen darabokban is jól tudjunk szerepelni.

– Az előbbi gondolataidból kiderült, hogy miért lettél színész. Hogyan sikerült bejutnod a színművészeti képzésre, ahová közismerten nehéz felvételt nyerni, s miként tudod a keresztény hitedet összeegyeztetni ennek a világnak a sajátos moralitásával?
– Azt gondolom, a színészet és a színészek túl vannak misztifikálva. Pontosan olyanok vagyunk, mint minden más ember, aki megtanul egy szakmát, és azt megpróbálja a lehető legjobban alkalmazni az életében. Persze, a mi „íróasztalunk” egy kicsit nagyobb egy irodai alkalmazotténál. Nem látok nagy különbséget a színházi emberek és az átlagos emberek lelki világában, csak mi sűrűbben éljük meg a történéseket. Színművészetis hallgatóként 9-18 óra között egymást érték a mozgásórák, énekórák, színészet órák, majd 18 órától éjfélig volt időnk felkészülni a másnapi órákra. Érzelmi megterhelés szempontjából egyetlen napunk olyan volt, mint másoknak 3-4 nap. És hajnalban még gyakran összejöttünk, beszélgettünk, lazítottunk, mert szükségünk volt nekünk is a kikapcsolódásra. Persze, minden egyetemista valahogy így él, csak nincsenek ennyire intenzíven foglalkoztatva. A kérdésbeli utalásra reagálva: nem gondolom, hogy a színészek erkölcstelenebbek lennének másoknál.

A művészethez hozzá tartozik, hogy nyitottabban kell gondolkodnunk, de ez nem jelent szabadosságot. Egyre inkább azt látom, hogy az igazán nagy színészeknek nagyon erős elveik voltak, ettől voltak képesek nagy művésszé válni.

Ami a bejutást illeti: matematikailag valóban nehéz bekerülni. Jelentkezett nyolcszáz ember, majd felvettek közülük tizenkettőt. Mégsem tudnám a felvételit nehéznek nevezni, mert nincs valamiféle pontrendszer, amit vagy teljesítesz, vagy nem. Amikor én felvételiztem, nem úgy álltam hozzá, hogy 1 vagyok a 800 közül, hanem meg akartam tenni mindent, amit tudtam. Nem vagyok benne biztos, hogy Marton László és Hegedűs D. Géza meg tudná mondani, pontosan miért választottak ki engem is a közel ezer jelentkezőből.

– Nem létezik tehát biztos recept a bejutásra?
– Nincs ilyen. Vannak karakterek, akiket keresnek, léteznek átütő tehetségek, de jelentkezhet egyszerre akár száz ilyen tehetség is. A mi korosztályunk, az elmúlt 5 év színésztermése kifejezetten érdekesnek ígérkezik – a rendszerváltás után születtünk, másként gondolkodunk, már huszonévesen többen közülünk komoly dolgokkal próbálkoznak, érezzük, hogy változtatni kell.

– A te esetedben ennek egyik konkrét példája a Kelet-nyugati pályaudvar című darab, ami Cseh Tamás életművére épül.
– Itt nem egy dalestről van szó. Főleg az idősebb generáció valamiféle emlékestre számít, de nem ez a célunk. Létezik két albuma Cseh Tamásnak és Bereményi Gézának, amik nem csupán dalokból állnak, hanem nagyon komoly szövegeket is tartalmaznak. A Keleti pályaudvaron játszódó Frontátvonulás 1979-ből származik, ami nagyon erős bírálattal, egyben sajátos szimbólumrendszerrel – nem mennek a vonatok nyugatra, meg keletre sem, sehova – beszélt a rendszerről. A Nyugati Pályaudvar 1992-ben jelent meg, ezt ugyanúgy monodrámaként adta elő Cseh Tamás a Katona József Színházban, mint a másik zenés darabot. Ugyanarról a két barátról szól, csak közben eltelt néhány évtized. Itt, ugye, már a rendszerváltás után vagyunk, s az a fő üzenet, hogy felébredtünk egy álomból, ám a valóság, ha lehet, még annál is rosszabb. Fontos társadalmi, közéleti kérdéseket tesz fel a szöveg, s azért választottuk ezt a két darabot, mert mindkettő tele van olyan mondatokkal, helyzetekkel, amelyek azóta is változatlanul érvényesek.

Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy vegyük észre: nincs új a nap alatt, az emberek nagyon lassan változnak. Ne higgyük azt, hogy egy mai tragédia ne történt volna meg korábban, ne üljünk fel az első médiahírnek!

– Ebben a darabban ráadásul énekelsz, harmonikázol is. Akkor nem is csupán színész lennél, inkább előadóművész?
– Szeretnék magamra így gondolni, de addig még sok víz fog lefolyni a Dunán. A törekvéseim kétségkívül ebbe az irányba mutatnak. Mint ahogy a színészet is erre halad. Ma már nincs csak táncos színész, csak bábos színész, mindenkinek mindent egyszerre kell tudnia.

– Egy konkrét színdarab, A Pál utcai fiúk kapcsán beszélgetünk most, amelyet az általad már említett Marton László rendezett. A közvélemény számára nem olyan előjellel jelent meg az ő karaktere az elmúlt hónapokban, ahogyan ti megismertétek. Hogyan éltétek meg színészi berkekben ezt a nyilvánosság előtt zajló drámát?
– Marton Lászlót úriembernek ismertem meg. Egy olyan régi, polgári időszak embere, amit mi nem éltünk át. Ezért mindannyiunkban, akik a tanítványai voltunk, az merült fel rögtön, amikor a hír felröppent, hogy ez nem igaz. Miután kiderült, hogy mégis igaz, az volt bennünk, hogy nekünk az ő nevével összeforrt Vígszínházat meg kell védenünk, az előadásait töretlenül tovább kell vinnünk, ha lehet, még jobban, még nagyobb odaadással. Meg akartuk mutatni, hogy amit tőle tanultunk, független attól, hogy ő milyen ember.

– Az biztos, hogy az ő életművének fontos fejezetét jelenti majd a Molnár Ferenc regényéből készült darab, de így van ezzel alighanem Geszti Péter, Dés László és a többi alkotó is, talán te magad sem vagy kivétel, Kolnay megformálójaként. Erre az előadásra szinte a küszöb alatt sem lehet bejutni, óriási az érdeklődés iránta. Hogyan élitek meg ezt a sikert?
– Nagyon sokat köszönhetünk ennek a darabnak. Jó érzés egy olyan művet sikerre vinni, ami mögött ténylegesen van mondanivaló, nem csupán a szórakoztatás a célja. Az, hogy ilyen sokszor adjuk elő, nagyon próbára teszi a szakmai tudásunkat. Fiatalok vagyunk, sokan nem rendelkezünk még kellő rutinnal. Óriási kihívás 7 nap alatt 8 alkalommal – volt ilyenre is példa – úgy eljátszani ugyanazt a szerepet, hogy minden esetben az újdonság erejével hasson a nézőre. Rengeteget tanulunk ebből. Azt vettük észre, hogy egyfajta kapudrogként is működik ez a darab a fiataloknál, visszavonzza őket a kultúrához. Sok esetben koncertekhez hasonló hangulat alakul ki. Nekünk ez plusz nehézség, mert a mi feladatunk a szerep eljátszása, nem pedig az, hogy szeressenek, ajnározzanak bennünket. Nem rocksztárok vagyunk, hanem egy történetet, gondolatokat adunk át. Viszont nem bánjuk, ha ilyen hatás nyomán ezek a srácok újra eljönnek majd és megnézik a Háború és békét, A félkegyelműt, a Hamletet, esetleg elkezdenek olvasni. Nem baj, ha megtudják a fiatalok, hogy nem csupán amerikai könnyűzene létezik, hanem itthon is születik jó minőségű popzene.

– Ha már szóba kerültek a könyvek, meg tudnád fogalmazni, mennyiben ad többet a színdarab az eredeti regénynél?
– Az egyik különbség, hogy 13 éveseket jelenítünk meg, miközben huszonévesek vagyunk, de van, aki elmúlt harminc. Egy kritikában olvastuk is, hogy a történet így egy korosztállyal feljebb került, hozzátéve, hogy ez nem feltétlenül baj. A fő üzenet a becsületesség, az összetartás, s jó azt hinni, hogy míg ezt gyerekek között könnyebben megtaláljuk, talán fiatal felnőttek körében is előfordulhat. A digitális világban elkényelmesedünk, nehézségekbe ütközik a személyes közösségek építése. Valahol erről is szól a darab. A zenék is nagyon hallgatható popzenék, Molnár Ferenc eleve humoros szövegét sikerült a mai kor nyelvére értelmezni a dalszövegekkel.

– Zárjuk akkor az egyik dalszöveg részletével a beszélgetést: miért élnél, ha nem egy álomért… Mi a te álmod?
– Úgy szeretnék jó színész lenni, hogy közben jó ember is tudjak lenni. Nagyon oda kell figyelni, mert a sok munka el tudja vonni a figyelmet a valóban fontos dolgokról. Embernek maradni – ez az álmom.

Beszélgetőtárs: Gégény István