Eszembe sem jutott ilyesmit tenni, de magával sodort az események áradata.

Majdnem egy évtizedig éltem egyetemista éveimben a vidékről nézve igencsak túlszínezett, zsibongó Budapesten, ahol a rózsaszín hajú lány ugyanúgy nem ritka látvány, mint a szögecsekkel tarkított monokróm, fekete ruhadarabokat és bakancsot viselő, értelmezhetetlen bozontú legény – hogy csak két szélsőséges példát említsek az ezerarcú tömegből. Ebben a meglehetősen vegyes közegben eddig rendre eltűntem a magam visszafogott szürkeségével, egészen mostanáig.

Amíg ugyanis egy átlagos hétköznap délutánján egyik pap barátommal beszélgettem, az addig verőfényes időjárás nem csupán borongósra fordult, hanem az a bizonyos dézsából ömlős égzúdulás lepte meg a járókelőket, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a helyzet egyhamar megváltozna. Sietnem kellett viszont a vonathoz, s ekkor született meg vendéglátómban a felismerés: de hát ez egy plébánia! Itt mindig akad "jött-ment" esernyő.

Így is lett, én pedig megnyugodtam, hogy nem fogok bőrig ázni. Aztán megláttam a víztől védeni hivatott tárgyat, és határozottan felmerült bennem, hogy talán mégis inkább eláznék. Ennél az is jobb. Mit fognak szólni a népek?

Eszembe villant azonban a tőlem egyébként idegen tiritarkaság, amelynek most is ott álltam a kellős közepén. Fog egyáltalán valakit érdekelni a nagy Budapesten, hogy piros esernyővel védem magam a zuhatagtól? És akkor mi van? Különben is: ajándékba kaptam, ahogy a váratlan égszakadást.

Azért sétáltam rikító színű esernyővel a főváros közepén, mert megajándékozott ember vagyok. Sem az esőt, sem a piros ernyőt nem kértem. Utóbbit hamarosan visszajuttatom az ajándékozónak...

Gégény István