Hafenscher Károly: Reformáció 500, protestáns méltósággal és mértéktartással
SZEMlélek 2017. december 23.

Hafenscher Károly: Reformáció 500, protestáns méltósággal és mértéktartással

Hivatalosan december 19-én zárult le a Reformáció 500 Emlékév. Az alábbi beszélgetés visszatekintés és előretekintés az emlékbizottság miniszteri biztosával.

hafenscherkaroly.jpg

– Mekkora előkészítő munka szükséges egy ilyen sok eseményt és embert megmozgató emlékévhez?
– 2013 őszén a protestáns egyházak kezdeményezésére született egy kormánydöntés arról, hogy létre kell hozni egy Reformáció Emlékbizottságot a 2017-ben esedékes 500 éves évforduló méltó megünneplésére. 2014 januárban állt fel a bizottság, amelynek a munkáját február 1. óta segítem. Akkor kezdődött az előkészítő munka, 2016-ban már elég sok program meg is valósult. A kiinduló pontot a bizottság elnöke, a miniszterelnök úr úgy határozta meg, hogy méltó legyen a megemlékezés, ne lőjünk túl a célon, de adjuk meg a módját. Ennek a megvalósítása volt az egyik izgalmas kérdés, a másik pedig az, hogy miképpen lehetne megszólítani az embereket a templomok falain kívül is. Nem akartuk, hogy ez az ügy keresztény, ezen belül protestáns belügy legyen, mert rengeteg olyan értéket hord magában, amelyek a közös mindennapjainkat határozzák meg. Derüljön ki, hogy a reformáció mit ad a mai embernek, mert ebből a pontból, és ebből az erőből tudunk a jövőbe nézni!

– A projekt vége felé járva talán már van annyi rálátás az elmúlt időszakra, hogy megkérdezhessük, sikerült-e a célokat megvalósítani?
– Ami a „ne lőjünk túl” definíciót illeti, megpróbáltuk protestáns visszafogottsággal megvalósítani a céljainkat. Az elmúlt időszak emlékéveivel összehasonlítva messze ez volt a "legolcsóbb". A koncepciónk az volt, hogy a nagy rendezvényeken túl inkább próbáljunk lemenni a bázisra. Menjünk el az emberekhez és a helyi programokat támogassuk. Nem csináltunk nagy beruházásokat, inkább az emberekbe invesztáltunk. Programok, események és kutatások. Igazi eredménynek tartom, hogy a legkisebb falutól a legnagyobb sportcsarnokig mindenféle találkozás létrejöhetett, néhány tíz emberé és néhány tízezeré is azzal, hogy vannak közös értékeink, amit együtt megélünk, amiről beszélünk, amit gazdagítunk és ehhez találkozások, együttlét, közösség kell. Pesti születésűként azt gondolom, hogy manapság vidéken lehet igazán emberhez méltóan élni és ezért fontos volt, hogy ne a monstre rendezvények domináljanak, hanem jussunk el nagyon sok vidéki, sőt határon túli kisközösséghez is. Nyilván nagyon fontos eszköz volt a kultúra sokféle nyelve, zene, irodalom, színház. Volt olyan monodráma, amit 70 faluban adtunk elő. Kevésbé látványos, de nagyon fontos a kutatás, a tudományos munka. Lehet azt mondani, hogy ez csak pár száz embert ért el, de azzal, hogy az ország levéltárai végig kutatták az egész 16. századot egy alapkutatásban, olyan adatbázis jött létre, ami most már hozzáférhető bárki számára digitálisan. Tudományos konferenciát is szerveztünk a témában. És természetesen fontos kérdés volt, hogy miképpen tudunk élni a 21. századi médiával? Televíziók és rádiók többféle műsorban is foglalkoztak a témával. A közösségi médiával kapcsolatban azonban van egy kis hiányérzetem. Van Facebook oldalunk, megpróbáltunk elérni sokakat és ismertük is az eszközöket, de nagyobb lendületet vártam, mint amit sikerült elérni a nagy inger és információ áradatban. A kommunikáció sokféle útja egyébiránt azért is indokolt, mert minden társadalmi csoportot és minden korosztályt meg akartunk szólítani, nyilván érdekes kérdés volt, hogy kit miképpen lehet elérni. Összességében azért azt mondhatom, hogy nagyon sok emberhez sikerült eljutni.

– Nyilván voltak olyan események is, amelyek az emlékbizottságtól függetlenül, öntevékenyen valósultak meg, és esetleg Önnek nincs rálátása. De mik azok a számok, amikről tud és amik kifejezik az emlékév jelentőségét?
– Mi tudatosan nem akartuk elvenni az egyes egyházak saját feladatát. Sőt, civil szervezetek is beálltak a sorba. Ezek a közösségek valóban maguk is óriási munkát végeztek tőlünk függetlenül. Volt, amiben kértek segítséget, volt, amiben nem. Természetesen ezeknek az eseményeknek a híre zömmel eljutott hozzánk is, és nagyon örültünk neki, hogy megvalósultak. Összességében az általunk és a tőlünk függetlenül létrejött programok száma meghaladja az 1800-at az egész Kárpát-medencében. Jelenleg is zajlanak még események, így a pontos mérlegkészítés feladata még ezután jön.

– Ha figyelembe vesszük, hogy az egész Kárpát-medencében nagyságrendileg kétmillió protestáns ember él, akkor az 1800 esemény valamelyike nagy valószínűséggel legalább egyszer mindenkit elért.
– Ezt őszintén reméljük. Az igazi értékmerő az lesz, ha ezek az események nyomot hagytak és azok az értékek, amiket újra felerősítettünk, hosszú távon is jelen lesznek az emberek és a közösségek életében és beszélgetéseikben és itt a nem protestáns emberekre is gondolok.

Azt remélem, és a saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy sok fogalmat sikerült tisztázni, sok történelmi tényt sikerült helyre tenni, sok vitás kérdésben sikerült előbbre lépni és sok morális kérdésben sikerült együtt tovább gondolkodni. Ezt érzem az elvégzett rengeteg munka igazi eredményének.

– Ha már a számokról beszéltünk, akkor hosszútávon nyilván mérhető, hogy nő-e a protestáns egyházakhoz tartozók száma, de az már nem mérhető, hogy mennyiben erősödött az emberek hite, mennyiben változott a hívők és nem hívők, protestánsok és katolikusok gondolkodása.
– Az emlékbizottság nem akart missziós tevékenységet folytatni. Emlékező, visszatekintő, ismeretterjesztő, kulturálisan gazdagító programsorozatot akartunk létrehozni. Természetesen ennek van egy kisugárzása. Magam is evangélikus lelkészként veszek részt a munkában, de az emlékbizottságnak nem ez a feladata. Az egyházak sokkal inkább végeztek missziói munkát is, de ezt jónak is tartom, ez az ő dolguk és ez a munka egyben identitás erősítő is, azaz vissza is hat az egyházakra.

– Lehetőség, de nehézség is, hogy több protestáns egyházról beszélünk, kisebbekről, nagyobbakról. Nyilván kényes feladat volt a megfelelő egyensúly megtalálása és megtartása. Ugyanakkor a közös ügy közelíti is egymáshoz ezeket az egyházakat még a protestantizmuson belül is.
– Talán azért is engem bíztak meg az emlékbizottság vezetésével, mert kompromisszum képes, hidat verni akaró és tudó embernek ismertek ebben a közösségben. Jó kapcsolatokat ápolok nem csak protestáns, de katolikus egyházvezetőkkel is. A történelem során a protestáns egyházak sokféle utat jártak be, hol közelebb voltak egymáshoz, hol távolabb kerültek egymástól. Ez az emlékév mindenképpen arra volt jó lehetőség, hogy a lehető legjobban összezárjunk és a nagy közös ünnepségeken is az derült ki, hogy sikerült megtalálni az egyházak közötti harmóniát, egyensúlyt. Egyre inkább azt látom, hogy az ökumené társadalmi vonatkozásai hallatlanul fontosak. Nem lehet külön-külön tanúságot tenni. Vagy összekapaszkodunk, vagy hiteltelenné válik az egész. Erre jó lehetőség volt ez az év és sok pozitív visszajelzést kaptunk a katolikus egyházat is beleértve. Az is kiderült, hogy még nagyon sok mindent kéne egymásról és együtt tanulnunk. Volt egy közös zsinata a két legnagyobb protestáns egyháznak, az evangélikus és a református egyháznak, ami több mint 200 éve nem fordult elő, és ez éppen azt hozta elő, hogy sok mindenben mások vagyunk, teológiailag, kegyességileg és történelmileg, talán gondolkodásmódban is, de ez akár komplementer módon ki is egészíthetné egymást, ha egy kicsit több dialógust folytatnánk. 2017-nek az is lehet az eredménye, ha teológusok és lelkipásztorok is többet beszélgetnek egymással. Az ökumené nem a saját identitás feladása, hanem a másikra való nagyobb odafigyelés. Az elmúlt évek közös munkája számomra reménykeltő. Van is ennek néhány nagyon szép jele. Megjelent egy protestáns etikai kézikönyv, amelyben evangélikusok és reformátusok együtt írtak családetikáról, médiaetikáról, pénzügyi etikáról, azaz a hétköznapi élet etikájáról. Mindezt tették úgy, hogy nem a régi módszert követtek, azaz 11 okos ember leült otthon, írt valamit, aztán összefűzték egy közös kötetbe, hanem bő másfél éven keresztül összejártak, beszélgettek, ütköztették a gondolataikat és fantasztikus anyag született. Ezek az apró jelek feldobják és lelkesítik az embert. Ha együtt gondolkozunk, együtt dolgozunk, akkor nem kell feladni a saját színünket és mégis közös érték születik.

– Nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy az emlékévhez miképpen viszonyult a katolikus egyház és a katolikus emberek? Magam azzal találkoztam, hogy vannak nagyon nyitottan, a maguk egyházát nem elhagyva, de arról mégis reformálva gondolkodó katolikusok, ám vannak olyanok is, akik még mindig az egyházszakadásért haragszanak.
– Eleinte kérdőjelekkel teli hozzáállást tapasztaltam katolikus részről, volt némi fenntartás, hogy miért van erre szükség. Az első és egyben nagyon fontos kérdés az volt, hogy emlékezünk, vagy ünnepelünk? Az emlékezést ugyanis elfogadhatónak tartották, az ünneplést nem, hisz egy elszakadást azért mégse ünnepeljünk, egy válóper után sem szoktak a felek ünnepelni, az évfordulóját meg pláne nem. Mi a reformáció emlékbizottságba kezdettől fogva meghívtuk a Katolikus Püspökkari Konferencia egy képviselőjét megyéspüspöki szinten. Ez nagyon fontos jelzés volt számukra. Elmentem Erdő Péter bíboros úrhoz is rögtön a munkám kezdetén az első hetekben, mert el akartam mondani neki, hogy nem ellenük akarunk játszani, hanem feldolgozzuk a múltat. Ebben persze vannak fájó sebek is. 2016 október 31-én Ferenc pápa elment Svédországba, a lutheranizmus egyik fellegvárába, és azt mondta, hogy együtt tartsunk bűnbánatot és együtt köszönjük meg, ami ajándék volt. Ez olyan alaphangot adott, ami fontos volt. A kezdetben kifejezetten ellenzők számára is hamar világossá lett, hogy mi nem valamivel szemben akarjuk megfogalmazni magunkat, hanem azt akarjuk erősíteni, hogy mi volt az, ami történelmet, hazát, egyházat gazdagító kincs volt az 500 évből és ami fájdalmas volt, azt törekedtünk egymással őszintén megbeszélni. Erre nagyon jó példák voltak. Az ökumené mindig személyfüggő. Ha egy településen van két kicsi protestáns és egy nagy katolikus templom és a plébános a hely befogadóképessége miatt meghívja a protestánsokat, hogy a reformációi emlékezést tartsák a katolikus templomban, ez egy kedves és megható gesztus. Ha egy erdélyi érsek elmegy Kolozsvárra a nagy református ünnepélyre, elmondja az aggodalmait, de elmondja, hogy több, ami összeköt, mint ami elválaszt, ez nagyon őszinte és jó hozzáállás. Amikor katolikus iskolák történelmi vetélkedőjét reformáció témában tartják és arra elhívnak még engem is, mint evangélikus lelkészt és mint a bizottság miniszteri biztosát, az fontos jelzés arra, hogy van egymás felé nyitottság, van tanulási készség. Sok ilyen példát tudnék még mondani. De még egy: Mátraverebély szentkúton, ami katolikus nemzeti kegyhely, elmondhattam egy beszédben, hogy...

...a reformáció egy megújulási mozgalom volt az egyház életében. A hatása nyilván kiemelt, de például Szent Ferenc élete is megújulást, új szemléletet hozott. Ma együtt kell figyelnünk a megújító Mindenhatóra, mert ha nem tesszük, akkor Európában komoly problémák várnak ránk. Nem az ide érkezőket hibáztatom, hanem magunkat, akik elvesztettük a bázisunkat. Próbáljuk megtalálni magunkat és akkor könnyebben tudunk viszonyulni másokhoz is!

– Számos olyan program valósult meg az emlékév során, amit tulajdonképpen bármikor meg lehet csinálni a jövőben is. A kutatómunkát is lehet folytatni még sokáig. Az emlékbizottságnak mennyire dolga ezt a hajót úgy elengedni, hogy magától is ússzon tovább?
– Ez a kérdés foglalkoztak a legjobban mostanában. Nem azért, mert befejeződik a munkánk és akkor mi lesz velem, hanem azért, mert van annyi összegyűjtött muníció, ami kell, hogy tovább hasson. Már folyik a gondolkodás ebben a kérdésben, januárban pedig a bizottság utolsó ülésén, amikor a bizottság tagjaiként állami, kormányzati és egyházi legfelsőbb vezetők összeülnek, akkor szeretném jelezni a folytatás igényét programszervezésben, kutatásban és kulturális téren is. Fontos lenne, hogy ne tűnjék el nyomtalanul az emlékév. Számos olyan közösség, szervező csapat, tudományos társaság létezik, akik alkalmasak a folytatásra. Azt remélem, hogy a jövőben is tudják folytatni a munkájukat és ehhez kell most megtaláljuk a keretet.

– Mivel az egyházakat a kormányokkal szemben nem választják újra négyévente, így a hosszútávú munkát lehetne elsősorban rájuk építeni. Az az egység, és párbeszéd, ami most kialakult, termékeny lehet a jövőben is, és ez a protestáns közösség maga is működtethetne egyfajta bizottságot az értékek megőrzése céljából.
– Persze. Én ezt nagyon szeretném és próbálom előmozdítani. Nemrégiben egy beszélgetésen felvetődött, hogy a többi európai országban milyen formában tartották meg az emlékévet. Meglepő módon Németországon kívül Magyarországon volt a legnagyobb aktivitás, a legtöbb program. Svájcban nagyon kevés esemény volt. Volt pár kiállítás, néhány rendezvény és kész. Ugyanez Hollandiában. Ha mi ekkora anyagi, szellemi energiát fektettünk bele, akkor érdemes folytatni. Van mit tovább vinni morális, kulturális és tudományos téren egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy jönnek az újabb 500 éves évfordulók, hisz ez csak a reformáció kezdete volt, de csak Luther életében, vagy Kálvin életében még számos jelentős esemény volt, aminek nemsokára szintén 500 éves évfordulója lesz, 2030-ban például az Ágostai hitvallásnak. Ezek azért, ha nem is 1517-hez mérhető mérföldkövek, de egy-egy útjelző táblát megérdemelnek majd.

Beszélgetőtárs: Gundel Takács Gábor

süti beállítások módosítása