Áradnak hozzánk a reakciók az életadás témájában elindult párbeszéd mentén – ezúttal egy olvasói levelet adunk közre. Szerzőjének, úgy tűnt, nem lehet gyermeke, aztán egy ateista orvos tanácsára a technológia helyett  Istenhez fordult.

A katolikus házasságkötéskor elhangzik a kérdés: elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?

És erre a házasulandók reménnyel telve azt felelik, hogy igen. Sokszor szóba kerülnek azok az esetek, amikor 3., 4. vagy akár 9., 12. gyerek születik – és még mindig elfogadjátok? Minden ember életútja az édesanyja és édesapja genetikai kódjaival kezdődik ezen a világon. Házasságkötéskor a családdá válásra is igent mondunk. Ennek a víziója a gyermekek által teljesedik ki.

Amikor kimondom az igent a fenti kérdésre, az egyház felnőttként, felelősségteljes emberként tekint rám, ezért egyedül kell válaszolnom, és felelősséget vállalnom a válaszomért. A pozitív egész számok halmazára teszem ezt, ami nullával kezdődik.

Miért körözök itt az egyházi házasságkötésnél? Mert, ha egy csapatban játszunk, akkor közös játékszabályokat tartunk be. Ebben az esetben a Római Katolikus Egyház játékszabályaira is igent mondok. Arra is, hogy a férjemet tisztelni és szeretni fogom akkor is, ha nulla gyerekünk lesz.

A házastársam nem a gyerek utáni vágyam eszköze, hanem a társam, akivel közös döntésünk alapján egymás mellett tettük le a voksunkat.

Ezt több év gyermektelenség után írom. Mint ahogy azt is, hogy van egy csodálatos lányunk. Rengeteg vizsgálaton vettünk részt, gyógyszereket szedtem, műtétre is szükség volt, és mégis életem legjobb tanácsát attól az idős ateista orvostól kaptam, aki akkor már X éve próbálta gyógyszeresen összerakni a szervezetemet a foganásra. A sokadik kudarcos eredmény után elkezdtem pityeregni a rendelőben, mire azt mondta: ha csodát akar, forduljon a jó Istenhez!

Miközben a receptekkel a kezemben várakoztam a gyógyszertárban, azon gondolkodtam, hogy ebbe a vegyi gyárba, ami most bennem van, nem szeretnék beengedni egy kisbabát, így a receptek a kukában landoltak.

Ezután elkezdtem szülés körüli támogatással foglalkozni. A tanulás mellett komoly önismereti munkát is magával hoz ez a döntés, és megtörtént valami belső változás, ami után a kislányunk természetes módon meg tudott érkezni hozzánk.

A tanulmányaim közben találkoztam a perinatális (szül(et)és körüli) traumákkal, így a szeparációs traumával is, ezek gyógyulásával is.

Sok-sok családdal, édesanyával, édesapával, örökbe fogadó és nevelőszülőkkel találkoztam már, rengeteg történetet osztottak meg velem a fájdalmaikról, félelmeikről.

Az egyik ilyen egy család, akik lombikprogramon vettek részt, majd az anya elvetélt, és néhány hónappal később természetes úton kisbabát várt. Ezután az élmény után mesélte el, hogy mennyire másképp zajlott le benne a két gyermeke foganása. A lélekben teljesen másképp volt jelen.

És itt szeretném előhozni megint csak az egyház tanítását, ami az embert holisztikus egységként kezeli. Azaz nem csak fizikai testként értelmezi, hanem spirituális, lelki, szellemi, értelmi, érzelmi, szociális, biológiai, isteni és teljes valójában. Ha ebben a csodálatos és összetett rendszerben valahol hiba keletkezik, akkor számunkra a legláthatóbb valóság a testünk, amit meg szeretnénk javítani. Ebben segítségünkre van az orvostudomány. Ha nem jön a baba, akkor ott a lombik. Ha csak a fizikai, materiális síkot nézzük.

Nemzetközi kutatások szerint az IVF babák egy részét abortálják. Különböző okokra hivatkozva, a többi között arra is, hogy a partnere kényszerítette a nőt IVF-re. De ugyanígy felmerülnek szociális, egészségügyi, vagy egyéb indokok is.

Ha a fizikai testen továbblépünk, a gyermektelenség hátterében sok minden egyéb is állhat: gyerekkori molesztálás, erőszak, bántalmazás – akár fizikai, akár szexuális, verbális, vagy az erőszak bármely formája.

Állhat a háttérben félelem a szüléstől, a szülővé válástól, a felelősségtől. Egy előző szülés rossz tapasztalata okozhat olyan gátakat, amik miatt a nő nem képes megfoganni.

A születéskori traumák pedig olyan mély nyomokat hagyhatnak, hogy ezeket szomatizálva, azaz testi síkon megjelenítve, mutatja, hogy nem szeretne újra ahhoz hasonló élményben részesülni. Elzárja a lehetőséget, amit meddőségként ismerünk.

Sok nő úgy védekezik, hogy többször elvetél, vagy annyira retteg, hogy más megoldást nem talál, mint hogy abortálja a megfogant kisbabát. Sok férfi a félelmeit úgy képes csak megoldani, hogy feláll, kilép a kapcsolatból.

Ha ezek a traumák, fájdalmak, félelmek feloldatlanok maradnak és mesterséges úthoz folyamodunk gyermekért, a test elvégzi ugyan a munkáját, mert csodálatosan képes működni és önmagát is többszörösen felülmúlni, de a probléma a végén meg fogja keresni más módon az utat, hogy jelentkezzen.

A szül(et)ést feldolgozó csoportok után egy éven belül sok-sok kisbaba érkezett már meg, köszönhetően annak, hogy az ember újra magára talál, újra kapcsolódik önmagához, teljes valójához, az Istenhez, a Feltétel nélküli Szeretethez, ami meggyógyítja a legmélyebb sebeket, és képes a teste befogadni azt az ajándékot, ami a gyermek.

Az egyház ajánlásokat tesz, amiket jogunk van elfogadni útmutatásként, vagy dönteni belátásunk szerint. Erről szól a szabad akarat. A Feltétel nélküli Szeretet felől szemlélve.