Dübörög a fesztiválszezon, dübörög a zene, tombolnak a vágyak, lógás, pangás vezet sokakat zsákutcába. Létezik kijárat, helyes út, de ehhez küzdelemre, kitartásra van szükség – a felnőttek részéről is.

Érdekes a kettőség bennem, mikor látom a nyárfeelingtől megszállott fiatalokat, ahogy elárasztják az utcákat, tereket. Füldugóval, blutút-hedszet kütyüvel felszerelve szervezik a szünidőt. Kezükben sörrel, vagy üdítővel, testük számtalan módon díszítve és színezve, kinek-kinek milyen a stílusa. Fesztiválokra, strandra mennek, vagy csak együtt lógni valahol. Magamban szentbeszédeket mondok nekik, majd bevillannak azok a káoszba fúló pokoli nyarak, amiket fékevesztett vágyaim kiélésével töltöttem. Alkohol, drogok, bulik minden mennyiségben. S most, mint egy morgós szentfazék, eléjük állnék üvöltve, hogy: álljatok már meg, arra zsákutca van!

Persze, ez a stílus annyira lenne hatékony, amennyire nekem is az volt. Kamaszkorára az ember egyszerűen bebábozódik, igen ritkán készülnek pillangók belső lényében. Ha addigra nem alakul ki stabil értékrendje, hite, akkor van néhány idióta rögeszméje, amikből nem enged. Az egyik például „a felnőttek hülyék, ne dumáljanak már, jaj, már megint fejtágítás”. A másik meg az „én ezt már tudom”. A hátuk közepére nem kell a prédikálás. Főképp azoktól, akik igen gyakran szemmel láthatóan nem úgy élnek, ahogy azt tőlük/másoktól elvárnák. Munkám során is pont olyanokhoz kell jól szólnom, amilyen én is voltam és úgy, ahogy én is meghallottam volna. Engem nem lehetett megszólítani, pedig sokan és sokféleképpen próbálkoztak.

Nos, ez igen sok fej- és szívtörést okozott már, de mindig arra jutottam, hogy a kamaszok, ahogy a legtöbb ember, azt szeretik, ha csak úgy odaállsz melléjük. Ahogy vagy – nem mesterkélt, okoskodó felnőtt jelmezben, nem is gügye haverként. Csak mint ember az ember mellé. Amilyen vagy. És azt szíved minden szeretetével teszed.

Mert pont ez hiányzik nekik. Semmi színjáték. Legyél már olyan, amilyen vagy. Kiszámítható. Mikor drogprevenciót tartok, lényegében elmondom a saját történetemet, vázlatosan, hogy ne legyek sok, aztán kérdezhetnek, amit csak akarnak. Nagyon jó látni, ahogy megörülnek annak, hogy itt most tényleg bármit lehet kérdezni. Igyekszem a legjobb tudásom szerint, őszintén válaszolni. A tanárok jelenlétében is jól érezhető a feszültség oldódása.

Mikor két vagy több ember leül beszélgetni, akkor a legjobb dolog történik velük, ha kellően odafigyelnek egymásra. Együtt érezhetik magukat. Ebben a szóban valami olyan mélység van, amit csak azok tudhatnak, akik már voltak olyan ember(ek) társaságában, akivel ezt átélték. Amikor nem kell azon gondolkodnod, hogy ezt most mondhatom, vagy ezt megkérdezhetem, amikor nincsen olyan, hogy ez „ciki”. Nem kell egyetlen gondolatodért és szavadért sem szégyellned magad. Nem kell azon agyalni, hogy vajon mit szól a másik. Egyszerűen azért, mert érzed és tudod, hogy bármit mondasz vagy csinálsz, Ő akkor is és mindig szeretni fog téged. Mert közel van hozzád, szeret veled lenni, érdekled és figyel rád. Fontos vagy neki.

Nem, kérem, ez nem a szerelem. Ez a szeretetnek a normális állapota, mely minden emberi lény minden kapcsolatában elérhető állapot. Az az állapot, amire hihetetlenül szomjazunk és amit bizony nagy kincs megkapni. Pedig mindenütt jelenlévő és elérhető.

Ezért lógunk a Facebook-on, mert a virtuális együttlét illúzióját kapjuk, de ezt szeretjük a tévénézésben és az élő közvetítésekben is. Ezt szeretjük átélni mindig, ha társaságban vagyunk. Nincs ezzel gond, hiszen együtt lenni a legjobb dolog a világon. Az érzésért azonban meg kell tennünk az erőfeszítéseket, mert ez nem jön olyan könnyen. Igenis akarnunk kell a másikkal lenni, akarnunk kell közeledni, akarni kell feloldódni és ellazulni is.

Mikor idősek otthonában dolgoztam faluhelyen, gyakran szerveztek táncos-mulatós összejövetelt. Farsangkor a munkatársnőim kijelöltek, hogy öltözzek be bokszolónak, hiszen amúgy is rendszeresen járok ökölvívni, majd mindezek után a táncos mulatságon is vegyek aktívan részt. Hogy örüljenek a nagymamák és nagypapák. A mulatós zene nekem Amerika nyugati partján van, ha a köztünk lévő távolságot akarnám szemléltetni, de oda legalább vágyom elmenni. A beöltözés és bohóckodás is messze van tőlem. Most pedig a Hupikék Törpikék: Bokszoló törp című számra kellett bevonulnom teljes felszereléssel, aztán árnyékolnom mindenki előtt...!

Életem egyik legfontosabb gátját léptem át akkor. Ha ihattam volna három sört (meg egy felest), ez még akkor is nehezemre esett volna, de itt csak én voltam és a gátlásaim. Döntenem kellett: vagy azt csinálom, amit mindig, hogy „én nem táncolok, nem öltözök be” és kivonulok, mint előtte a hasonló helyzetekben, vagy megteszem, amit kérnek tőlem.

Megtettem. Nemcsak másokért, hanem önmagamért is. Meg kellett feszülnöm ahhoz, hogy ellazuljak. Hogy érezzem a szeretetet, az elfogadást, ami ott körülvett. Hogy valóban együtt tudjam érezni magam velük. Érdekes, ugye?

Azóta, ha ránézek egy feszületre, mindig az jut eszembe, hogy bizony meg kell feszülni a Szeretetért. Az akaratunknak! Csodálatos „együtt” élménnyel gazdagodtam és azok is, akikkel aznap este táncoltam, és akik jót mosolyogtak bokszolótörpös bevonulásomon.

Tudom, hogy a kamaszoknak rengeteg ilyen gátlása van és azt is, hogy ezeket nem lehet csak úgy kinőni: ezekkel meg kell küzdeni. De legfőképpen kell egy ember, aki szeretettel biztatja őket, és nem hordja le, ha nem merik vállalni a küzdelmet, vagy néha visszafordulnak.

A szeretettel öntözés minden szívből gyönyörű virágokat hajt, csak türelmesen és kitartóan kell gondoznunk. Nekünk, az úgynevezett felnőtteknek, akik ugyanúgy küszködhetnek még néhány kamaszkori gátlással.

Szőke Tibor