Romakérdésben – és szinte minden témában – igen nehéz valamit úgy írni, hogy az embert ne harapdálják meg a politikafüggő virtuális farkasok. A középre írás az egyik legnagyobb kihívás, egyben a párbeszéd megteremtésének lényege.

Postásként Pécs városának peremkerületén két évig kézbesítettem küldeményeket. Ott, ahol nagyobb arányú a roma lakosok száma, mondjuk, úgy nyolcvan százalék, a saját részemet ugyanis családra és névre pontosan ismertem, ami közel kétezer embert jelentett. Azon a környéken szinte mindenki mélyszegénységben élő, haló és vegetáló ember.

A bűnözés, betörések, rablások, prostitúció, kábítószer-kereskedelem, alkohol- és drogfüggőség, családon belüli és kívüli erőszak, munkanélküliség, munkakerülés a mindennapok szerves része. A túlélésért folytatott küzdelem farkastörvényeket kíván, amikhez alkalmazkodnia kell minden ott élőnek.

A romakérdésekben ugyanis mindenki nagyon okos, mint persze a sportban és a politikai döntésekben úgy általában minden vérmagyar. Világhírű a hozzáértésünk mindenhez, bárki állást foglal úgy, hogy soha nem ült közöttük. Nem beszélgetett velük. Persze, nem is akar! Minek?

A problémájukat ennek ellenére ismeri, meg is tudja oldani.

A romaprobléma az ember emberrel történő bánásmódjának a problémája, ami szemmel láthatóan súlyosan érinti a Föld lakosságát. Kínzunk, bántalmazunk, rágalmazunk, írtunk és gyilkolunk minden élőlényt a világ minden táján, a napnak minden szakában.

Így bánunk mi egymással, magunkkal, szeretteinkkel. Érdekes, hogy ennek ellenére igényünk van egy jobb világra, felelős vezetőkre, jólétre és az élet könnyítésének minden kényelmet szolgáló kellékére. „Szeretünk” cigányozni, mert az olyan könnyű.

Olyan hamar születik meg a fiatal és várandós roma lányról, a tolvaj és drogfüggő, iskolakerülő tizenévesekről, a sokgyermekes anyukákról és a fát cipelő, foghíjas férfiakról a halálos ítélet. Érdekes módon a hitleri eszme rögtön fényt kap.

Tőlük elvárjuk, hogy gondolkodjanak, mielőtt össztársadalmilag nem elfogadott döntéseket hoznak, de mi nem segítünk ebben nekik. Oldják csak meg! Az ember úgy hozza meg a döntéseit, ahogy azt tanulta. Olyan szempontokat vesz figyelembe, amikre tanították.

Elítélni valakiket azért, mert valamit nem tanultak meg: hatalmas … (legszívesebben a baromság kifejezést írnám ide, de mindenki odagondolhatja, ami ennek a szónak az ő szótárában megfelel). Nyilvánvaló, hogy önmagának senki nem akar igazán rosszat, csakis az, aki nem tanulta meg a jót.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egyetlen roma vagy bármilyen fiatalnak is az az álma, hogy elkallódjon, a szüleje sem azért hozta a világra. Egyiknek sem célja a börtön, a prostitúció, a lányanyaság, a gyermekvédelem terhelése, az erőszak, vagy a bántalmazás. A nincstelenség, az uzsorakölcsönök, a szégyenkezés, a megvető pillantások.

Láttam rendőrt egy szál fáért szegény embert büntetni. Hallgattam „keresztényt” romákra köpködni. Százakat láttam lelkük mélyén felháborodni, ordibálni, mert kirabolták, mert bántották. Láttam síró anyát, mert éhes a gyerek, mert szenved a nagyszülő, mert iszik az apa, mert drogos a tesó.

De nem láttam egyetlen egy romát sem boldogan élni a segélyből és a családiból. Nem láttam, pedig én vittem nekik. Nem hallottam olyat, hogy valaki ebből tervezgetné az életét, és bizony nem hallottam igazi szeretettel beszélni róluk egyetlen embert sem. Sem papot, sem segítőt, sem újságírót, sem politikust. Nagy szavakat, azt igen, elmélkedéseket, mit kéne, hogy kéne, majd akkor, majd ekkor. Sok magyarázkodást végighallgattam türelmesen.

Lehet ezeken a sorokon lendületből felszisszenni, hörögni, vádaskodni, nem érteni, ám ettől semmi nem változik. Nincs változás, nincs megoldás az embereket érintő problémákban egymás felé fordulás nélkül.

Tetszik, nem tetszik, lehet utalni milliárdos segélyeket, lehet felújítani a putrikat, lehet hangzatos oktatásokat szervezni, de ha szeretet nincs bennünk, mit sem érnek mindezek.

Egy kiadós lélekmasszázsra van szükség. A mélyszegénységben élőkhöz oda kell menni, meg kell őket ölelgetni és együtt kiemelni onnan, ahova egy kicsit mindenki taszigálja őket gondolattal, szóval, cselekedettel és mindenféle mulasztással.

Igen, segíthetünk egy roma anyukának a babakocsiját a buszra feltenni, kifejezhetjük nemtetszésünket normális hangsúllyal, indulatainkat is fékezhetjük, mielőtt véleményt nyilvánítunk róluk. Sőt, imádkozhatunk azért, hogy békesség, megértés költözzön a politikusok szívébe – a cinikus, gúnyos ítélkezés ugyanis sehova nem vezet sehol a világon.

A saját lelki világunkat átható gyűlöletpolitikáért mi vagyunk a felelősek, ezt nem kenhetjük a döntéshozókra.

Rajtunk múlik, hogyan fordulunk embertársaink felé.

Szőke Tibor