Kettős passiótörténet. Így élt és halt Böröcz Sándor evangélikus lelkész, Olofsson Placid atya egykori rabtársa.

1948-ban kezdődött passiótörténete politikai elítéltként. Északi sarkkörön túli szénbányában volt munkatáborban közel 6 éven át, de hazatérve sem várt rá jobb sors: fogházról fogházra járt, majd kiszabadulása után a nyomor és a "börtönviselt, hazaáruló pap" láthatatlan megbélyegzettsége zárta börtönbe. Mirák Katalin ezt írja róla az evangelikus.hu oldalon is megjelent cikkben:

Tudom – és nem csak Böröcz Sándor visszaemlékezéseiből –, hogy a szenvedés megannyi foka mellett sokak, papok és világiak, életre szóló élménye lett egyfajta lágerbeli valódi ökumené megélése. Rabtársaihoz hasonlóan Böröcz Sándor sem tudta soha feledni a hosszú vonatút gyötrelmeit, a tábor embertelen munka- és életkörülményeit, a megalázottság állapotát, a testi és lelki kiszolgáltatottságnak a szabadságban élők számára szinte elképzelhetetlen mélységeit. De sok társához hasonlóan mindezt ő is Isten kezéből fogadta, s elviseléséhez nemcsak a hitéből merített erőt, de a táborbeli keresztyének-keresztények sorsközösségéből is.

 

„Kettős passiótörténetét” 1995-ben így összegezte: „Soha nem szabadna megtörténnie annak, hogy az egyház a világ intésére emelje fel vagy lökje mélyre saját tagjait. […] A fizikai verést felfogta az Úrjézus, a másodikra meg annyira megedzett az elsővel, hogy természetesnek vettem: engem csak szekercével lehet megsérteni. Látszólag mégis a második passió a nehezebb, mert az a sírig megmarad. Hazám fizikai sebeket adott, egyházamtól lelki sebeket kaptam. A felrepedt bőr behegedt, de az utóbbiak csak testem elmúlásakor múlnak el.”

Az Evangélikus Élet magazinban megjelent cikk online verziója ITT olvasható teljes terjedelemben.

 

(fotó: beszedesmult.hu, evangelikus.hu)