- Mi történt veled? - kérdezték barátai a SZEMlélek lelkes bloggerét, aki szokása szerint közvetlen hangvételű élménybeszámolóban foglalta össze, hogyan élte át a végtagok nélkül született Nick Vujicic budapesti előadását. Nem is előadás volt az.

Az elmúlt időszakban elég sok minden történt velem. Elkezdődött az egyetem, és ezzel beindult a folyamatos zsongás. Budapestinek lenni nagy kihívást jelent, főleg, ha új vagy a városban, és vidékről költöztél fel. Emiatt néha úgy érezheted, hogy alig van időd pihenni, és hálát adnál pár szabad percért. Itt jönnek képbe a barátok, na, meg a közös programok. Így volt ez velünk is.

Kis barátaimmal, akiket már közel négy éve ismerek, megtudtuk, hogy lesz egy csodálatos rendezvény a Tüskecsarnokban, aminek a címe Nem adom fel!, és amit Nick Vujicic tart. Természetesen rögtön kaptunk az alkalmon, és úgy döntöttünk, ellátogatunk erre az eseményre.

A rendezvény egy kis műsorral kezdődött, ahol a NEMADOMFEL együttes, a Never give up és a Golgota gospel kórus lépett fel, sérült gyerekek és felnőttek énekét, táncát is hallhattuk, láthattuk. Nekem személy szerint nagy öröm volt látni, hogy a gyerekek mennyire élvezték a színpadi szereplést, és hogy milyen boldogan és nagy lelkesedéssel ugrálták végig a dalokat. Közülük ketten még a konferálásban is segédkeztek, és igen ügyesen helyt álltak. Később Pintér Béla is bekapcsolódott az éneklésbe.

Már nem sok volt hátra a várva várt pillanatig, és eljött az a perc, amikor Nick felrobogott „járművével” a színpadra. Mindenki ujjongott. Ezek után magyarul köszöntötte a jelenlévőket, ami nagy meglepetés volt számunkra. Elmesélt pár történetet, például azt, amikor Indiában csoda történt egy asszonnyal, aki haldoklott. Nekem személy szerint a kedvenc történetem az, ami az egyik előadásán történt, mikor találkozott egy kisfiúval, csakhogy ez a kisfiú nem olyan volt, mint a többi ember. Ez a kisfiú pont olyan volt, mint Nick. Ugyanúgy kezek és lábak nélkül élt, csak egyetlen apró lábacskája volt. Nick felhívta őt maga mellé, lenézett a fiúra, ő pedig felnézett rá, ezek után pedig adott neki egy pacsit a kis lábacskájával a fiú kis lábacskájára, a fiú pedig mosolygott. Azt mondta, akkor mindenki sírt, csak ők mosolyogtak ketten. Ezek után beszélt a srác szüleivel, és mikor iskolás lett a fiú, elment előadást tartani a suliba, mert tudta, milyen az, ha mások kigúnyolják a kinézete miatt. Azt mondta, ezek után nemhogy nem sértegették a fiút, de ő lett a legvagányabb a suliban, és éppen emiatt beszélni kellett a fejével. :D

Sok olyan pillanat volt az előadás alatt, amikor mindenki nevetett. Például akkor, amikor Nick próbálta utánozni a tolmács magyar szavait, de nem tudta, vagy amikor egy fordítás nagyon tetszett neki és örömében végigugrált az emelvényen és kacagott.

Később, mikor újra komolyra fordult a téma, és mikor a megváltó Jézusról beszélt, aki meghalt értünk a kereszten, tett egy érdekes dolgot, amire szerintem senki nem számított. Kihívta a színpadhoz azokat az embereket, akik még nem találkoztak Istennel, és azokat is, akik meg szeretnék Vele újítani a kapcsolatukat. Először senki nem mozdult, majd elkezdtek kiszállingózni az emberek a sorok közül.

Én is éreztem, hogy ki kell mennem, és egy kis várakozás után végre felálltam a helyemről, és elindultam a színpad felé. Összesen körülbelül 600-an álltunk az emelvény előtt. Imádkoztunk. Felemelő érzés volt. Mikor a helyemre tartottam vissza, csak mosolyogtam, és egész este annyira jó kedvem volt, olyan felszabadult voltam. Semmi sem tudott volna elszomorítani.

Miután véget ért az előadás, visszatért a zenekar, és olyan hangulatos bulit csaptak, hogy mindenki tapsolt, még Nick is a lábacskájával. Ő egész végig ott maradt, és énekelte azokat a dalokat, amiket ismert, és élvezte a koncertet.

Én is elég jól éreztem magam. A barátaim csak néztek rám, hogy ugyan mi történhetett velem a színpadnál, amitől ennyire jó kedvem lett. Én sem tudtam, de azt hiszem már szükségem volt egy kis lelki feltöltődésre. Ennél jobb kikapcsolódási lehetőséget pedig nem is találhattam volna.

Erdélyi Anikó