Miközben szinte fertőzésként terjed a világban a szivárványos büszkeség, az ellenzők alig győznek válogatni az egyébként hatástalan kommunikációs fegyverarzenálból. Megoldás így biztosan nem lesz, hiszen ami a háborúskodást illeti: a tömegmédia fősodrát és a világnézeti kérdésekben általában óvatosan hallgató multicégek kampánydömpingjét kegyes asztalcsapkodással aligha lehet legyőzni.
Ha én meleg lennék, szóba állnál-e velem? Ha én meleg lennék, és te tudnál róla, most feltehetően hatalmas mínusz előjellel a szívedben olvasnád ezeket a sorokat. Ha én meleg lennék, biztosan örömmel olvasnám ugyanakkor Urbán József szerzetes megnyilatkozását, aki nem mondta egy szóval sem, hogy Isten kedvét leli a homoszexualitásban, azt viszont igen, hogy Isten saját hivatással bízta meg minden teremtményét, és a homoszexuálisokat is tisztaságra hívja. Ez utóbbi gondolkodásmóddal valahogy képtelenek azonosulni a keresztény-konzervatív tábor népei – tisztelet a kivételnek –, olyannyira, hogy még hazai egyházi vezetői körökben is morgással fogadták, hogy „már megint nem bírt csendben maradni” ez a „melegbarát” piarista. Tegyük hozzá: ő bírt volna, de többszöri kérésemre végül megadta magát.
Nem vagyok meleg, de fiút szeretek. Isten fiát, Jézust, tudom, ez meredek. Az előbbi két mondat nem saját kreálmány, bár vállalom: a Lelkes állatok nevű zenei formáció egyik dalából kölcsönöztem a gondolatot. Ezzel pedig arra próbálok utalni, hogy amilyen idegen, abnormális lényként tekintenek sokan a saját nemükhöz vonzódókra - képzeletüket ilyenkor kizárólag a szivárványos felvonulások legszélsőségesebb polgárpukkasztó magamutogatóival megtöltve -, hasonlóan nehezen tolerálható különcségnek tűnhet széles tömegek szemében a kereszténység. Egy kis kenyérdarabkát imádunk, abban a hitben élünk, hogy a halál után is van valami, egyesek közülünk mindenféle halandzsa nyelveken imádkoznak – totál vudu, nem? Belülről nézve természetesen nem az, de épp ez az! Elvárjuk, hogy a világ minimum respektálja a keresztények másságát, de ha mi homoszexuálisokról beszélünk, ők csakis perverz disznók lehetnek. Azt pedig végképp kizárjuk, hogy a két halmaznak, mármint a kereszténységnek, pláne a „hivatásosoknak” és a melegeknek közös metszete létezzen. Pedig, hát…
Az analógiának nyilván vannak részletkérdései, amelyeket lehetne vitatni, hiszen amíg keresztények tömegeit gyilkolják le azért, amiben hisznek, a saját nemükhöz vonzódók legfeljebb szégyent érezhetnek, ha kiderül róluk, amit amúgy általában senki nem kérdez meg tőlük az utcán, a boltban, a tömegközlekedési eszközön. Ám valljuk be őszintén, hogy mi, keresztények is felvonulunk, nekünk is van saját büszkeségi megnyilvánulásunk. Körmenetnek, városi keresztútnak hívjuk, de a cél ugyanaz: hirdetni a világnak, hogy vagyunk, s azt is, hogy miben hiszünk.
Mivel mindannyian bűnösök vagyunk, kérjük azt az Úrtól, hogy legalább álszentek ne legyünk. Ez is idézet, Ferenc pápától való. Bár mindenki azt érthet ki ebből a mondatból, amit akar, számomra nyilvánvaló az üzenet: se a bűnpártolás, se a megkövezés nem helyes út. Továbbra is a párbeszéd tűnik a leghatékonyabb eszköznek a megértéshez, a közös nevező megtalálásához, a közeledéshez.
Ilyen párbeszéd alakult ki a már említett piaristás interjú után is. A dialógusok kapcsán előkerült néhány kérdés és félreértés, amelyekre itt próbálok választ adni. Sem Urbán József, sem Marx bíboros nem állította, hogy egy 35 éve azonos háztartásban élő homoszexuális pár a hűség mintaképe lenne. De egy erre vonatkozó kérdést igenis feltettek. Pont. A szerzetes nem pártolja a melegházasságot (nekem ilyet biztosan nem mondott), hanem egy új, igencsak evangéliumi nézőpontot vet fel, az elítélés helyett. Ezért cserébe menetrendszerűen érkezett (egy)házon belülről az elítélő, agresszív hangnem, az elmebetegezés és társai. Hát hogyan akarunk így szót érteni a saját nemükhöz vonzódókkal, vagy legalább azokkal, akik szimpatizálnak ezzel a „szabadságjognak” nevezett valamivel? Attól tartok, nem is igen akarunk. Nyíljon ki a szemük, gyógyuljanak meg, akkor majd esetleg szóba állunk velük. Addig marad az ostorozás.
Idézgethetünk magunk igazolására és megnyugtatására halomszámra homoszexualitásra vonatkozó részleteket a Bibliából, megértő szeretet nélkül csak zengő érc, pengő cimbalom vagyunk. Meggyőződésem, hogy létezik olyan út, amelyen járva úgy beszélhetünk egy nyelvet a tőlünk idegen gondolkodásúakkal, hogy közben nem adjuk fel saját értékeinket. Ennek az útnak a keresése, felfedezése, majd az úton való kitartó közlekedés persze nem mentes izzadtságtól, gyengeségeinkkel való szembenézéstől, elfogadástól.
Nem vagyok meleg, de - farizeus lelkületű olvasóim készíthetik a köveket - szeretem a saját nemükhöz vonzódókat. Az én szívem már csak ilyen sokszínű: se nem fekete, se nem fehér.
Aki esetleg szeret felületesen olvasni, annak ezúton jelzem: ez a bejegyzés nem a világnézetemről szólt, hanem a nyitottságról, amit fontosnak gondolok. A szivárványos kampányolással kapcsolatban hasznosnak tartom átolvasni ezt, valamint ezt. Az agresszív, mindent eluraló "egyenjogúságügyi" örömünneppel nemcsak azonosulni nem tudok, de komoly veszélyét is látom a jövőre, a következő generációkra vonatkozóan. Éppen ezért rendkívüli jelentőségű, hogy az indulatos ellenkezés helyett képesek vagyunk-e hangnemet váltani, és valódi megoldást elérni.
Hatalmas a tét.
Gégény István
