Kék háttérben fehér betűk, üzenetek oda-vissza, jobbra és balra. A sajátos párbeszéd annak ellenére üdvözlendő, hogy a mélyben súlyos nemzeti válság körvonalazódik. Miről beszélnek ezek a plakátok? Erre próbálok választ keresni.

Dúl a plakátháború, ami szerintem annak ellenére nem csupán érdekes, de pozitív lehetőségeket is rejtő folyamat, hogy többnyire a támadó jellegre fókuszálnak a reakciók. Mert párbeszélni, közös dolgainkat valamiként kibeszélni nagy érték, ebben a tekintetben elismerés jár a kormányzatnak. Hiszen ők indították el a lavinát, még ha nem is feltétlenül arra gurul a hógolyó, amerre szeretnék. Valódi össznemzeti konzultáció zajlik a szemünk előtt, ki-ki a maga módján részesévé is válik a társas játéknak. Álljon itt néhány kérdés és felelet, ami megérett bennem az elmúlt napokban.

1. Kell-e konzultálnunk a bevándorlásról?

De még mennyire! Legalábbis valamit kezdenünk kell vele, sürgősen. Újkori népvándorlás részesei vagyunk, csak most nem mi hódítjuk meg a Kárpát-medencét, hanem Afrika irányából áradnak felénk, Európába egyre növekvő létszámban, feltartóztathatatlanul a jobb életet, vagy épp az elemi túlélést kereső felebarátaink. Lehet róla vitatkozni, hogy vannak-e közöttük rossz akaratú személyek, akiket akár zsigerből le is lehet terroristázni, ha az ember olyan politikusi pozícióban van, hogy megengedheti magának ezt az arcátlanságot, de a probléma ennél minimum árnyaltabb.

Az, hogy most a kormányzat kvázi démonizálja a „gazdasági bevándorlókat”, köpönyegforgatásnak tűnik, ahhoz képest mindenképp, hogy Ázsia felől akadálytalanul elkínaisodhatunk, arab bankárok előtt nyitott, befogadó országként tetszelgünk, az éhező, halál torkából menekülő nincsteleneket közben simán legazemberezzük.

Győr környékén élek, itt aztán csúcsra van járatva a gazdasági bevándorlás. A német rendszámú autók aránya alacsonynak semmiképp nem nevezhető, a falunkban már szinte felesben laknak az „idegenek”. Semmi baj nincs velük, mi, itt élők örülünk nekik, de hát elveszik a magyarok munkáját, ami, ugyebár, egyesek szerint súlyos vétek.

A közelben van viszont egy menekülttábor, ahová annak ellenére, erőnek erejével költöztettek megint csak „idegeneket” pár éve, hogy a helyiek minden lehetséges fórumon tiltakoztak a dolog ellen. Akkor még nem volt ennyire gyűlölködő ugyanezen kormányzat, sőt.

Helyzet van tehát, ami megoldásért kiált. Megoldást, helyes utat kell találnunk, éspedig gyorsan, mert ha csak magunkat hergeljük, vagy karba tett kézzel ülünk, azzal a nyakunkra hozzuk a bajt, a fejünkre nőhet a probléma.

 

2. Mi a baj a kormányzati konzultációval?

A kérdőív esete egyszerűbb. Az a baj vele, hogy míg rengeteg pénzt elköltünk rá, úgy vannak a kérdések feltéve, hogy épeszű ember aligha adna más választ, mint amit a kormány remél. Így önvállveregetésen túl másra nem alkalmas az ilyen „konzultálás”. Nincs is semmi értelme, jól mutatja ezt, hogy mire kézhez kaptam a saját borítékomat, már lehozta a nemzeti hírügynökség, hogy a parlament elé kerül pár napon belül a témát érintő törvényjavaslat. Nagyon érdekli ám a véleményem a politikusokat, nyilván. Óriási pazarlás, hazug, önámító kommunikációval fűszerezve.

A plakátokkal sokkal nagyobb gond van. Nem azzal van baj, ami rájuk van írva, hanem azzal, amilyen vélhető szándékkal kikerültek a közterekre. Kíváncsi vagyok, ki hiszi el, hogy a kormány 300 milliónyi közpénzből haverkodó stílusban üzenget az embercsempészeknek (a még szakállasabb, oktatásszakértői magyarázat szerint „az üzenet a kép alapján is érthető”). Ha tényleg így lenne, az sem lenne akármilyen látlelet országunk vezetőiről. Csakhogy a feltételezett indok ennél sokkal nyilvánvalóbb. Mert kik azok, akikhez általában lazábban, tegeződve szólunk? A fiatalok. Kik azok, akik vevők a keményebb, radikális üzenetekre? Hát a szélsőségesek! Melyik párt jelenti most a legfőbb ellenfelet a Fidesz számára? Természetesen a Jobbik, amelynek fő bázisát a radikális fiatalok jelentik. Őket kell megszólítani, előttük kell pávatáncot lejteni – gondolhatták a plakátolás ötletgazdái. És valóban: egy friss felmérés szerint az egyetemisták körében 20 százalékra nőtt a Jobbik támogatottsága, a Fidesz pedig egyre kevésbé népszerű, 15-16 százalékról 12-re estek vissza.

Persze sikerült két öngólt is berúgni egyetlen mozdulattal, amire még a szakma legnagyobbjai is elismeréssel csettintenének. A Jobbiknak ugyanis határozottan jót tesz ez a plakátosdi, ugyanis látható, hogy kormányzati körökben szép kis zűrzavart okozott a szokatlan nyelv, vagyis kiderült, mégsem „az ő ízlésük szerint valók” ezek a plakátok. A másik nyertese a kormányzati szempontból elhibázott kommunikációnak a Kétfarkú Kutya Párt, akik olyan hátszelet kaptak ingyen, amiről nemigen álmodtak korábban. A pár nap alatt összegyűlt jelentős pénzmennyiség ráadásul akkora felkiáltójel a viccpárt mellett és az ország vezetésével szemben az istenadta nép részéről, hogy már a CÖF-CÖKA sem győzi derűt fakasztó nyilatkozatai révén jelezni, mennyire be vannak rezelve valakik a keményen dolgozó kisemberek döbbenetesen egyértelmű, népítéletszerű reakciójától.

Ha pedig igaz az iménti feltételezés, akkor ez már nem egyszerűen hiba, hanem bűn: egy politikai párt saját haszonszerzése céljából, kormányzati pozíciójának köszönhetően közpénzen próbál szavazókat átcsábítani a riválisától. Ez így nem kormányinformáció, legfeljebb Fidesz információ…

Amúgy egyszerűen kiszámolható, hogyan konzultált el a semmire 1,3 milliárdot a kormányunk.

3. Mi a baj az ellenplakát-kampánnyal?

Tényleg: mi a baj vele? Fogalmam sincs, mi fáj a fanyalgóknak. Kimondottan tetszik, hogy plakátrongálás helyett elegáns, frappáns és – elkötelezett kormányhívek kedvéért külön hangsúlyozom, bár evidens, hogy – jogszerű módon reagál egy bejegyzett párt a köz átlátható támogatásával a kormánypárt akciójára. Itt jegyezném meg, hogy zsöszüi „sorosgyörgy”, meg zsöszüi „liberális hőzöngő”, hiszen én is adtam pár ezrest a kalapba. Mert megtehetem. Mert egyetértek vele. Nem úgy, mint a tízszer annyiba kerülő másik plakátolással, amit szintén az én pénzemből is finanszíroztak. És azért is adtam rá pénzt, mert fontosnak és értékesnek tartom a hirtelen kialakult összefogást, a nemzeti összetartást, a valódi nemzeti konzultációt, a kormányzati mellébeszélősdi helyett. Mi a gond például azzal, hogy "ha Magyarország miniszterelnöke vagy, be kell tartanod a törvényeinket"? Akit ez a kijelentés zavar, az könnyen lebuktathatja antidemokratikus elhivatottságát.

Indokolatlannak tűnik felemlegetni, mennyi minden másra lehetne még adakozni. Miért, nem lehet bármire adakozni? Karitatív szervezetektől kezdve feltalálók ötleteinek finanszírozásáig rengeteg célra lehet adományt eljuttatni, senki nem akadályoz meg ebben senkit. A 381 milliós kampány, az egymilliárdos konzultáció, a sokmilliárdos stadionépítősdi miért nem csípi ugyanezen kritikusok szemét? A nemzeti viccmédia évenkénti 80 milliárdjáról nem is beszélve.

Itt is felmerül egy matekos, némiképp költői kérdés: hogyan kerülhet tízszer annyiba harmadannyi plakát elkészítése és kihelyezése? Röpke 30-as a szorzó, némi nagyvonalúsággal a kormány javára kerekítve az arányt.

4. Hozna valaki egy normális miniszterelnököt?

Az egész plakátolós szappanopera árnyékában érdekes jelenség húzódik meg, amelynek semmi köze közvetlenül a bevándorláshoz. A miniszterelnökünkről van szó, aki valaha igen komoly népszerűségnek örvendett széles körökben. Nem a sármja miatt, vagy azért, mert jól tudott beszélni, hanem mert az irányítása alatt érzékelhetően épült az ország. Ezt az embert keressük, hiányoljuk sokan, őt szeretnénk újra az ország élén látni. Ám ugyanazon a néven és vélhetően egyazon személyazonosság alatt valaki más kezében van most a kormány. Az országépítő helyét egy ketrecharcos vette át, aki alighanem ellenzékben töltött évei során írt egy listát azokról, akikre haragszik, s most annak lehetünk szemtanúi, amint a megfelelő székbe visszakerülve sorra levadássza őket. A baloldalt kiiktatta, utána jött az EU, most már ott is megtanulták, ki a legény a gáton. Ki is következhetne? Ja, persze, a régi haver, akivel nemrég sikerült összeakasztani a bajszot, más ellenfél nem lévén a közelben. Most, hogy már Simicska Lajos is egyre kevesebb gondot okoz, a Jobbik tölti be az újabb szálka szerepét, a bevándorlók, menekültek ehhez csak díszletként asszisztálnak.

Vajon jól van-e ez így? Attól lesz-e erős egy nemzet, hogy állandóan verekedni, másokat lenyomni vágyó vezetője van? Nem lennék meglepve, hogy amennyiben hirtelen elhallgatnának az ellenzéki (amint tudjuk, ez ma már nem pártpolitikai kategória, hanem a kormányt-nem-feltétel-nélkül-dicsőítők halmaza) hangok, nem jelennének meg kritikus cikkek, a kormány máris fejvesztve telefonálgatna a szerkesztőségekbe, még fizetni is hajlandó lenne komoly összegeket, csak valakik kössenek már beléjük. Mert ők ebből élnek, csatára vannak berendezkedve, a küzdőtéren vannak elemükben. Ezért kophattak ki a kormány közeléből a szelídebb, vállalhatóbb arcok, és kerültek egyre feljebb a létrán a harci kakasok. Magányos ketrecharcosnak lenni nem túl nyerő dolog, meg is próbálja rendre elkerülni ezt az állapotot a vezérkar. Szerintem erről is szólnak azok a bizonyos - mindegy, kit, most épp a bevándorlókat támadó - plakátok.

Fura gondolkodásra vall, hogy aki a jelen kormányt kritizálja, az ezzel a baloldalt támogatja, sőt, az ő kormányhoz jutásukat készíti elő. Eleve: milyen baloldal, hol, kik? Másrészt az „érted haragszom” elv mentén sokan azt szeretnék, azt szeretnénk, hogy jöjjön vissza az a régen látott, normális miniszterelnök, az a valós országépítési folyamat, ahol a konzultáció tényleges párbeszédet jelent, az az élhető ország, ahonnan nem akar mindenki fejvesztve menekülni, s ahol tisztában vannak a polgárok azzal, hogy mi mind csak vándorok vagyunk itt, a földön.

Ha ezzel az alapállással fordulnánk egymás felé kultúrára és törvényekre való hivatkozás helyett, talán még megoldásra is jutnánk, a problémák szaporítása helyett.

Gégény István