Egy szerkesztőségben ülve töltöm el a napjaim nagy részét, ezért nem csupán felkavart a francia vérengzés híre, de szó szerint együtt is érzek a meggyilkolt kollégákkal. A történteknél nem kevésbé fájdalmasabb, ahogyan igen sokan reagálnak a szörnyű tettre, illetve annak kiváltó okára. A kialakuló párbeszéd viszont önmagában nagy érték, ehhez szeretnék magam is hozzájárulni három gondolattal.

1. A helyzet megítéléséről

Sajnos sok olyan vélemény látott napvilágot a párizsi szatirikus lap szerkesztősége ellen elkövetett támadásról, amely feltétel nélkül védelmébe vette az áldozatok korábbi tetteit, s mintegy a sajtószabadság elleni támadásként értelmezte az esetet. Szerintem ez nem a helyes út. Amennyire a hirtelen előkerült címlapok alapján megállapítható, a Charlie Hebdo lételeme volt a gúny, a provokáció, a megalázás, a gyalázkodás. Nagy értéke van a kritikának, sok jó példát lehet találni szerte a világban vicces, ugyanakkor építő, a helyzet pozitív változására ösztönző karikatúrákra, a francia lap viszont nem ezt az utat választotta. A gyilkosok aligha a szólásszabadságot akarták megtámadni, sokkal inkább a gyűlöletkeltésre válaszoltak, éspedig gyűlölettel. Fontos – és a fájdalmak közt örömteli – tény, hogy az iszlám képviseletében is sokan azonnal elítélték a vérengzést, kioltva a további gyűlölködés szikráit. Amellett tehát, hogy egyként, határozottan és összefogva elítéljük az ilyen gyilkosságokat, ugyanúgy jól tesszük, ha hangosan és bátran nemet mondunk a gyűlöletkeltés bármilyen formájára. Emiatt nem tudok beállni a "je suis Charlie" jelszavat hirdetők táborába, mert nemet mondok a gyűlöletkeltésre, a provokációra.

2. Egymásról

Mi, Európában civilizálódott népek nem feltétlenül szeretjük tudomásul venni, hogy van, ahol másként gondolkodnak. Nálunk a gyilkosság hatalmas bűn, a világ egyes tájain viszont rendszeresen alkalmazott büntetési forma – akár jogosan, akár a jog határain kívül. Amíg csak a hírekből értesülünk róla, hogy Afrikában, Ázsiában, kitudjaholmesszetájon felkoncolnak tömegeket, lebombáznak városokat, vagy épp halálra ítélnek egy ifjú nőt, mert megtagadta azt a hitet, amely soha nem is volt az övé, addig látszólag nyugodtan ringathatjuk magunkat abban az álomban, hogy ez minket nem érint, ez nem „a mi világunk”. A mostani terrorcselekmény fel kell, hogy ébresszen bennünket, és arra kellene vezetnie a gondolkodásunkat, hogy nincs mit tenni: összetartozunk. Zsidók, indiaiak, kínaiak, afrikaiak – ahány kultúra, vallás, társadalmi berendezkedés, annyi lehetőség a gazdagodásra, de annyi esély a nézeteltérésre is. A Charlie Hebdo grafikusai izomból szapulták az én vallásomat is, gyalázták az Istenemet, mégsem bántanám őket, sajnálni viszont sajnálom, hogy így tettek. Vannak azonban, akik másként gondolkodnak, és ha szólásszabadságról beszélünk, bizony, a véleményszabadságot sem szabad kifelejtenünk. A gyilkosok szemszögéből ez valahogy úgy nézhet ki, hogy „ha neked jogod van ahhoz, hogy gyalázd az istenemet, nekem jogom van ahhoz, hogy megöljelek.” Bár messzemenően nem értek egyet ezzel a logikával, nagyon fontos látni, hogy mindkét tényező ugyanolyan brutális alapokon nyugszik. Valaki mondja meg: mi a jó mások megalázásban, az állattá silányuló/silányító újságírásban?

3. Az áldozatról

Ez a kifejezés többnyire valami negatív dologra utal. Ebben az esetben is 12 áldozatról beszélünk. Pedig az áldozat emberi létünk része, és nagyszerű dolgok fakadhatnak belőle: például maga az élet. Egy anya ugyanis rengeteg áldozatot hoz a gyermekéért, az apaság is sok áldozatot követel, hogy megélhessen a család. Szinte minden döntésünk egyben lemondás is valami másról, ez pedig szintén áldozat. A 12 meggyilkolt személy közül kiemelkedik a két rendőr, akik nem azért haltak meg, mert részt vettek a gyűlöletkeltésben. Ők a legnemesebb értelemben életüket adták másokért. Ráadásul egyikük - sajtóhírek szerint - muszlim vallású volt. Szemben a HVG publicistájával, szerintem igenis szabad, érdemes vértanúságról beszélnünk ebben az esetben. De egyszerű újságíróként is hozhatunk áldozatot, például úgy, hogy bármennyire is jó poénnak tűnik megírni, megrajzolni valami sikamlósat, mégsem tesszük meg, ha ezzel másokat meggyaláznánk. Arra buzdítom hát kedves kollégáimat, tollforgatókat, rajzolókat, fotósokat, szerkesztőket, hogy legyünk továbbra is kritikusak, keressük és közvetítsük a híreket és véleményeket, de tegyük ezt áldozatos módon, a rombolás helyett mindannyiunk épülésére!

Ezekben a gondolatokban szándékosan nem akartam kitérni a vallás témájára, mert szerintem a hit mindenki személyes ügye. Arra azonban reagálnék, hogy az "istenkáromláshoz való jogot" védelmező lap egyik munkatársa úgy fogalmazott: "inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek." Most, amikor már nem tudjuk megváltoztatni a megváltoztathatatlant, miután nem tudjuk visszahozni a kioltott életeket, s ez a helyzet az elkövetők elfogásával sem fog változni, mégiscsak érdemes az égre tekinteni. Lám, csendes tiltakozók, az erőszakot elítélők tízezrei vonulnak utcára, gyújtanak mécseseket, és talán titkon remélik, hogy mégiscsak van valaki, akihez eljutnak a ki nem mondott vágyak, aki hallja és érti a panaszunkat, aki helyettünk és bennünk is békét teremt.

Az eldördült lövések mindannyiunkat figyelmeztetnek: vajon építünk-e, vagy rombolunk azzal, amit teszünk? Ki ceruzával, ki klaviatúrával, serpenyővel, kormánykerékkel, csavarhúzóval, vagy épp krétával a kezében, lehetősége van mindenkinek formálni a világot. Rajtunk múlik, holnap merre tovább.

Az Indexnek köszönhetően még amolyan gyógyírfélét is találhatunk erre a fájdalmas sebre: az alábbi videóban egy muszlim grafikus a TED színpadán arról beszél, hogy miként lehet karikatúrákat nemcsak fegyverként használni, hanem általuk békét teremteni az ellenséges felek között. Ha egyet kívánhatnék, most leginkább azt szeretném, hogy bárcsak egy asztalhoz ültette volna a múltban ez az ember a Charlie Hebdo munkatársait és a terroristákat.

Tudom, vannak, akik nem értenek egyet a leírtakkal - jól is van ez így, különbözőek vagyunk. Ugyanakkor reménykedem, hogy a szólás szabadsága rám is vonatkozik.

Gégény István