Hogyan válaszoljunk a papi pedofília kérdésére?
SZEMlélek 2018. február 07.

Hogyan válaszoljunk a papi pedofília kérdésére?

Dobszay Benedek ferences tartományfőnök egy párt vezetőjének szavaira reagálva megjegyzéseket fogalmazott meg a médiában egyre gyakrabban előtérbe kerülő témában.

pedofilia.jpg

Az alábbi írás a Jel című lap elektronikus kiadásában jelent meg. A kiadó hozzájárulásával a teljes szöveget közzétesszük az alábbiakban, eredeti megjelenési helyén ide kattintva olvasható a véleménycikk.

A jelen választási kampányban induló egyik párt vezetője kijelentette, hogy kormányra kerülése esetén bizottság állna fel, hogy kivizsgálja az egyház(ak) pedofíliával kapcsolatos ügyeit. Egyházi személyként nem feladatom belefolyni a napi politikai vitákba, az ügy megszólítottjaként azonban véleményt formálhatok, főként hogy magával az alapkérdéssel egy-egy egyházi elöljárónak bizonyosan dolga van.

Az egyháznak a visszaélések kérdésével (megelőzés, korábbi ügyek kivizsgálása) foglalkoznia kell, de a politikai térben most előkerült felvetésbe nem kellene beleállnia. A jelen kampány egyik célja talán pont az, hogy az egyház exponálja magát egy olyan témában, amelyben objektíve igen nehéz jól megnyilatkozni, így megszólalásával – a vele szembeni ellenérzéseket betöltve – sokakat maga ellen fordíthat.

A jelen felvetés éppúgy a populizmus megnyilvánulása, és alkalmas a választók hergelésére, a differenciálatlan, egy csoportot (közösséget, intézményt) egységesen megbélyegző gondolkodásmód terjesztésére, mint a „migránsozás”, a „cigányozás”, a politikai elit korrupcióval való egységes megbélyegzése vagy épp a bankvilág differenciálatlan elítélése. A téma ilyetén felvetése a választási kampányban ugyanúgy alkalmas a gyűlöletkeltésre, és az abból származó politikai előnyök kiaknázására, mint az előbbiek.

Nem kisebbítve bármelyik visszaélés súlyát, és minden esetben megkövetelve a szükséges eljárást, fontos lenne a közbeszédben egyértelműen elkülöníteni a kisgyermekek és a 14–18 év közötti fiatalok ellen elkövetett eseteket. A két visszaélésforma gyökerében más aberráción, problémán alapul, és más kezelést igényel. Amikor a köznyelvben papi pedofíliaként beszélünk a klérus egy tagja által elkövetett – egyébként nyilvánvalóan elítélendő – szexuális abúzusról, amögött gyakran serdülésen túl lévő fiatallal szemben elkövetett szexuális cselekmény vagy közeledés áll. Az egyházi jog ugyanakkor jóval szigorúbban és kiterjesztettebben értelmezi a szexuális bűncselekmények fogalmát, mint a világi. Utóbbinál például a 14. életévét betöltő személy esetében – feltételezve, hogy az illető már képes dönteni arról, hogy szabad akaratából létesít-e szexuális kapcsolatot – csak abban az esetben beszél bűncselekményről, ha az az illető akarata ellenében vagy aszimmetrikus (pl. pedagógus-diák) viszonyban történik. Ezzel ellentétben az egyházi jog minden esetben bünteti, ha a klérus embere 18 év alatti személlyel létesít szexuális kapcsolatot, akár ha az annak beleegyezésével is történik.

Egy adott társadalmi csoportban vagy intézményben meglévő érintettség mérése nem könnyű feladat, függ a módszertantól és a mérési területtől (pl. elnyomatásban élő vagy szabad országban készült). Egy eset is hatalmas probléma, de a kampánybeszédben említett hat százalékos méréshez képest kisebb, pl. négy- és kétszázalékos mérési adatok is rendelkezésre állnak. Mindemellett az elmúlt időszakban erősen megváltozott az egyház hozzáállása a kérdéshez, amely mind a papságra, szerzetességre jelentkezők felvételében, mind a visszaélések kezelésében – és ebből következően valószínűleg azok számában is – megmutatkozik. Ezek következtében a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek megdöbbentően sok esete után várható, hogy jelen korunkban sokkal kisebb az érintettség, amely a fenti arányokra kihatással lehet. Érdemes lenne külön vizsgálni, hogy a kommunista elnyomatás és megfigyelés időszaka vajon nem adott-e egyfajta „védettséget” ebben a kérdésben a hazai egyház számára.

Minden épeszű egyházi elöljáró örülne, ha kezébe kapna egy olyan metódust vagy eszközt, amellyel a pedofília vagy a szexuális visszaélés vádja jól vizsgálható és kétséget kizáróan bizonyítható. Sajnos még biztosnak látszó vádak estén is igen nehéz egyértelműen eldönteni, hogy mi történhetett. Ennek oka gyakran a tanúk, a tárgyi, digitális vagy egyéb bizonyítékok hiánya, az érintettek emlékeinek megkopása vagy azok traumatizált állapotból fakadó elnyomása. Gyakori probléma, hogy bár sejtések, „pletykák” vannak, de konkrét ügyek, vádak nem kerülnek felszínre, amely sokszor teljesen lehetetlenné teszi vizsgálatok érdembeli elindítását.

A pedofil tartalmú visszaélések politikai, populista célzatú vagy egyszerűen rossz kezelése különösen kárára van:

Az ártatlanoknak: Hiszen egy pedofíliával ártatlanul, köz-hisztériából, gyűlöletből, nyerészkedésvágyból vagy egyszerű helyezkedésből, bosszúból megvádolt személy örökre megbélyegzett marad a vád súlyos volta miatt. Az egyházban a jelen szabályok mellett az eljárás kezdetétől fogva súlyosabb szankciókkal találkozik a megvádolt személy, mint a polgári életben, és jó eséllyel a vád felmerülése még ártatlanság esetén is érinti későbbi egyházi szolgálatait, helyezéseit.

Az áldozatoknak: A pedofília és a szexuális visszaélések áldozatai súlyosan traumatizált személyek, akik egy rosszul kezelt eljárásban újra áldozattá válnak, ismét traumatizálódnak. Személyiségi jogaik és integritásuk védelmének hiánya, a velük történt események nyilvánosság felé való kiteregetése, ügyük rossz kezelése, a bizonyítás, megfelelő szakértelem és körültekintés hiánya újabb sebeket okoz számukra. Áldozatszerepük és tragédiájuk kihasználása egyéni politikai vagy más érdekek mentén elfogadhatatlan és becstelen velük szemben.

Az elkövetőknek: Az elkövetőkre a társadalom – érthető módon – nagy megvetéssel és nagyobb részt a megértés, az irgalom teljes hiányával gondol. Nem vitatható, hogy a bűnösök megfelelő büntetésben részesítendők, az érintettekkel szemben megfelelő eljárásokat kell lefolytatni, alkalmas tiltásokat, távolságtartási kötelezettségeket kell kiróni. Ugyanakkor a pedofília tekinthető pszichés sérülésnek, személyiségzavarnak; tudjuk, hogy az érintettek nagy száma egyben korábbi áldozat is. Vajon a hisztériakeltés lehetővé teszi-e az ő betegségükhöz való megfelelő hozzáállást, esetleges áldozat-voltuk alkalmas kezelését, egyáltalán az elkövetők személyiségéről szóló higgadt, konstruktív, előremutató szakmai vitát?

A megtisztulás akkor a legcélravezetőbb, ha belülről jön. Az egyháznak minden tekintetben folytonos önvizsgálatra, alázatra és megtérésre van szüksége – ez nem kérdéses. Ha ezentúl kívülről is rászorítják egy objektív, méltányos és az igazságot kideríteni képes vizsgálatra, azzal csak nyerhet. Ha egy ilyen vizsgálat azonban csak az egyházat érinti, az diszkriminatív, alkalmas a hitelrontásra és a zsigeri ellenérzések gyűlöletté formálására. Emellett abba a hitbe ringathat, hogy a munkát elvégeztük, a kérdést lezártuk, máshol ilyen problémákkal nem kell foglalkozni. Ha az egyház(ak) esetében létrejön egy ilyen vizsgálat és az ahhoz szükséges alkalmas metodika, a negatív diszkrimináció elkerülése, az esélyegyenlőség és nem utolsósorban a társadalom egészének megtisztulása érdekében, hasonló vizsgálatra lenne szükség az ifjúsági szervezetek, a sportélet, a gyermekeket is érintő művészeti ágak, a köznevelési intézmények esetében, és megfelelő módszert kell kidolgozni a családokban történő visszaélések proaktív feltárására is.

Külön vizsgálat tárgya lehet (és bizonyos tekintetben objektívebb eredményt is adhat), hogy egy-egy szervezet korábban hogyan kezelte az ilyen jellegű ügyeket. Amellett, hogy egyetlen ügy eltussolása sem helyeselhető (és pont az egyház esetében örömteli lenne, ha erkölcsi kérdésekben minden esetben mások előtt járna gyakorlatában), minden intézmény megítélésénél szempont kell legyen a korszellem és a kulturális közeg, amelyben annak felelős vezetői döntéseket hoztak. Korunk társadalma – üdvözlendő módon – igen érzékennyé vált a pedofil ügyekre és azok kezelésére. Sajnos a korábbi években-évtizedekben ez a fajta érzékenység kevésbé volt erős. Ezt mint értelmezési keretet – nem elfogadva az esetleges tévedéseket, hibákat vagy bűnöket – szükséges tekintetbe vennünk egy adott intézmény korábbi gyakorlatának megítélésében. Ugyanakkor a negatív diszkrimináció elkerülése érdekében nem elegendő csupán az egyház(ak) korábbi gyakorlatát vizsgálat alá venni. Fel kell tenni a kérdést, hogy más intézmények, sőt akár maguk az állami szervek (pl. gyámhatóság, rendőrség) milyen módon kezelték, vizsgálták az ilyen jellegű – közülük is elsősorban a családokban tapasztalható – visszaéléseket, az erről történő jelzéseket.

Dobszay Benedek OFM
tartományfőnök

 

adomanybanner_600.jpg

süti beállítások módosítása