Ha bármikor kimondtuk Pannonhalma nevét, szinte mindenki valami pozitív dologra gondolt: érték, kultúra, szellemi örökség, lelki erőmű. Néhány hete már a közvélemény is tudja, hogy nincs tökéletes közösség. A főapát először szólal meg azóta, hogy egy rövid megnyilatkozást követően hallgatásba burkolóztak a bencések.

Sok éve már annak, hogy egy sajtóeseményről távozóban fotós kollégám jelezte: kövessem az autóját, mutat egy érdekes utat, de húzzam ám le a kocsim ablakait! A dombról ereszkedve hamar letértünk a műútról, keskeny ösvényen döcögtünk. Még nem láttam, de már éreztem a levendulamező illatát. Ez a kép, hangulat él bennem a legerősebben Pannonhalma kapcsán mind a mai napig, függetlenül az aktualitásoktól. Matusz Károly barátom, aki azóta az égből fotózza a levendulamezőket, gyakran a lelkemre kötötte: nem lefotózni kell a képet, hanem megfotózni. Várszegi Asztrik főapáttal hivatalosnak indult kapcsolatunk idővel barátsággá érett, s talán ennek is köszönhetem, hogy nekem adta meg a lehetőséget a ma sokunkat foglalkoztató kérdések megfogalmazására. Úgy éreztem helyesnek, hogy a témát inkább megfotózom, semmint lefotózom, így aki oknyomozói vallatásra számít, az vagy hagyja abba az olvasást, vagy váltson szemüveget, nehogy csalódás érje. Baráti beszélgetésre érkeztem a "kupacra", ennek leiratát teszem közzé a blogomon.

Aki szeretne képbe kerülni a témával kapcsolatban, annak ezt a cikket ajánlom elolvasásra, a művészeti vonalról itt érdemes tájékozódni, a sajtó által tovább boncolt szálak közül például ez a terjedelmes írás adhat hátteret az alábbi interjúhoz.

– Amikor nyilvánosságra került a zaklatási ügy, egyik itt tanító barátom jelezte, nagyon más lett a hangulat a dombon. Immár eltelt egy kis idő, s míg talán sikerült házon belül valamennyire feldolgozni a történteket, a sajtóban sorra jelentek meg a további részletek, amelyek alapján alighanem más színben látja a társadalom Pannonhalmát. Hogy élitek meg ti ezt, hogyan érzed magad ma főapátként?
– Való igaz, hogy ez a két oldal egyszerre hat ránk. Mindannyiunkat megviselt az elmúlt időszak, a kiskorúak veszélyeztetésének tényével való szembesülés, az ennek rendezésével kapcsolatos kihívás és kötelezettség, ugyanakkor meg kellett magunkat védeni az oktalan támadásoktól, és ez az atya védelmére is vonatkozik. Hibázott, bűnt követett el, de meggyőződésem, hogy nem érdemli meg azt a brutális, embertelen reakcióáradatot, ami különféle csatornákon át a személye felé áradt. A világ szenzációt vár, erre nagyon jól lehet hecckampányt építeni. Ismétlem, ami történt, azt súlyos bűnnek tartom, nem mentegetem az érintettet. Azt mondhatom, hogy mostanra nagyjából visszatért a béke, a nyugalom, de ez a béke nem ugyanaz, mint azelőtt volt. Az élet zajlik tovább, a diákok vakáción vannak, a tanárok megérdemelt pihenésüket töltik, odakint aratják a levendulát, sorra érkeznek a turisták. De valami megsérült idebent, a közösségünkben, az egymásba vetett bizalom nem a régi.

– Vajon a diákok között felütötte-e a fejét a bizalmatlanság a tanáraikkal szemben? Hiszen ők is hallják, olvassák, mi történt itt évekkel ezelőtt, s ugyanazokról a falakról, hálótermekről van szó, amelyeket ők is használnak.
– Ellenkezőleg. Hihetetlen szolidaritást, szeretetet tapasztalunk a velünk közvetlen kapcsolatban állóktól. Ez annak is köszönhető talán, hogy amint tudomásunkra jutottak a tények és meggyőződtünk azok valóságtartalmáról, őszintén tájékoztattuk valamennyi munkatársunkat, még a takarítónőket is ideértve, a diákok szüleit, a volt diákokat is. Ez az őszinteség, nyitottság összefogást és megértést eredményezett.

– Ami a sajtó kezelését illeti: profánul fogalmazva nem lebuktak a bencések, hanem feladták magukat. Miért álltatok a nyilvánosság elé önszántatokból – ismert tény, hogy ekkor már hónapok óta zajlott a vizsgálat, a feltárás és a rendezés folyamata –, amikor külső kényszer ezt nem feltétlenül indokolta?
– Egyházi és társadalmi közegben is közismert szerzetesről volt szó. Iskola, irodalom, Arcus Temporum... Amikor a nyíltságot említettem, abba a nyilvánossággal való kapcsolat is beletartozik. Azt szerettük volna, hogy ne mástól, hanem tőlünk értesüljenek az egészről az emberek. Eszünk ágában sem volt eltussolni, ami történt. A Vatikánt is értesítettük, személyesen jártam a Hittani Kongregációnál az ügyben. Azt követően léptem a nyilvánosság elé, amikor már eljutott hozzám a vatikáni állásfoglalás.

– Ahogy eljutott hozzám a hír, rögtön az a kérdés merült fel bennem, most fel is teszem: nem tudtatok róla, hogy milyen homoerotikus verseket írt a rendtársatok?
– Ezekkel a verseivel nem találkoztam. Nem mentség, de megjegyzem: a költészet értelmezési határai nagyon szélesek.

– Számomra az "óvatosan becsúsztatta tenyerét a farmeromba - amikor ujja hegyével már elérte az apróbb szőrszálakat, megállt - én ezt szerettem a legjobban" egy szerzetestől egyszerűen nem fér bele a művészi szabadságba.
– Ismétlem, nem veséztük ki előzetesen minden művét. Egyszerűen nem merült fel a gyanú, hiszen pozitív reflexiók érkeztek vele kapcsolatban irodalmi, művészeti körökből. Megbízunk a rendünk tagjaiban, bár, amint jeleztem, ez a családias légkör most megsérült.

– Nyilván sokféle tanulsága van annak, ami itt történt. Valaminek meg kell változnia, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többé. A gyerekek szemével nézve hol a határ, amíg egy felnőttnek mint nevelőnek, tanárnak engedelmeskedniük kell – merthogy talán itt csúszott el leginkább az ügy –, és mikor kell jelezniük egy külsősnek, hogy bajt, túlzott pressziót vagy illetlen közeledést észlelnek?
– Amióta zajlik a rendezés folyamata, egyértelműen tudatosabb lett minden szereplő. A diákok is, de elsősorban a nevelői kar tagjai, akik komoly gyermekvédelmi képzésen vettek részt az elmúlt időszakban. Ami az internátust, tehát a kollégiumot illeti, több éve már két felnőtt személy felügyel a diákokra, így eleve adott egyfajta kontroll. Abban az időben, amikor az esetek történtek, még egy prefektusa volt egy osztálynak.

– Az ügy középpontjában álló személy kapcsán két fő hozzáállás érzékelhető. A rend mintegy áldozatnak, sérültnek tartja, aki még nem ismerte fel teljesen, mit tett valójában, a közvélemény viszont a bűnöst látja benne, valamiféle törvény szerinti büntetést hiányolnak sokan. Utóbbira nem fog valószínűleg sor kerülni, hiszen elévült a kiskorúak veszélyeztetésének vádja. Ki lehet-e békíteni a két álláspontot egymással?
– Úgy érzékelem, átbillent a szexualitás témája felé a közvélemény figyelme, noha még az érintett diákok is kétségbe vonják, hogy ilyesmi lett volna az elsődleges indíték. Nagyobb jelentősége van a pszichés bántalmazásnak, egyfajta lelki zsarolásnak. Az illető személyiségében volt egy megosztó attitűd. Amellett, ami történt, rengeteg értékes dolgot művelt a zene, a kultúra világában.

– Csak közben – a visszaemlékezések szerint – felépített magának egy virtuális világot.
– Egészen találó ez a megfogalmazás. Ez is arra utal, hogy valamiféle orvosi esetről van szó, bár ezt csak nagyon óvatosan, idézőjelesen mondom, mert nem vagyok szakértője ennek a területnek. Azt elutasítom, hogy mentegetni akarnám. Amit tett, az szerintem bűn. Szembesítettük a tényekkel, eljárás indult ellene. A nyilvánosság előtt is kiderült, mit követett el. Tettei következményeként elhagyta a rendet, de amikor először felmerült a gyanú, már akkor felmentettem a tanári tevékenység alól. Azóta kérte Ferenc pápától a papi szolgálat alóli felmentését is. Intézményünkben pedig lassan már tíz éve csak alapos pszichológiai vizsgálat után, fokozottabb kontroll mellett végezhet bárki oktatói, nevelői tevékenységet. Többet nemigen tehetünk: egy kolostor nem állambiztonsági szerv.

– Olyan napokat élünk, amikor szinte egymásba olvadnak a közbeszéd témái. Itt van ez a szivárványos kampány, egyesek szabadságjogként ünneplik a "melegházasságot", mások nem győzik ostorozni a homoszexualitást. Nehéz nem észrevenni ezt a szálat a pannonhalmi történetben, hiszen egy felnőtt férfi kamaszfiúk iránti vonzalma is része az esetnek. Felmerült-e megoldásként, a további hasonló problémák megelőzéseként a koedukáció, amire a szomszédos Győrben is van példa, és a hírek szerint bevált a lányok beengedése a fiúk közé?
– A konkrét esettől függetlenül is felmerült már bennünk ez a dilemma. Hogy egy távolabbi példát említsek: Sao Paolo bencés oktatási komplexuma koedukált, fiúk és lányok vegyesen járnak a csoportokba, osztályokba óvodától érettségiig. 1600 fiatalról van szó, akiknek viszont hatalmas előnyük családjaik mobilitása. Ezeket a gyerekeket reggel hozzák, délután hazaviszik. Győrben ugyanezért lehetett nyitni, főként a helyben lakó lányokkal bővült az iskola. A mi gimnáziumunk alapjai 1939-ig nyúlnak vissza, amikor még egy kicsit más volt a kor felfogása. A jelenlegi épületünk egyszerűen nem alkalmas mindkét nem befogadására.

– Történelmileg így alakult ki?
– Így van. Nem dogma, hogy csakis fiúiskola lehetünk. Ha nagyobb lenne a magyarok mobilitási képessége, avagy hajlandósága, illetve jelentősen bővíteni tudnánk az infrastrukturális adottságainkat, nem tartom kizártnak, hogy lányok is járhassanak az iskolánkba. A nyitott hozzáállásunk erre is érvényes.

– Magáról a homoszexualitásról mi a véleményed?
– Évekkel ezelőtt már megkaptam ezt a kérdést, akkor is, most is rendtársam, Hume bíboros gondolatát tartom irányadónak: az Isten és az ember – de főleg az ember – sokkal nagyobb titok annál, minthogy a szexualitásra redukáljuk a lényegét. Ebből számomra a személy feltétlen tisztelete következik, még akkor is, ha fenntartásaim vannak a nemi identitásával kapcsolatban. Azt is gondolom ugyanakkor, hogy a homoszexualitás terméketlen állapot, és talán pont az illetőknek okozza a legnagyobb gondot, fájdalmat, amint ennek az ellenkezőjét próbálják bizonygatni. Van homoszexualitás, nincs bennem ítélet. Ferenc pápa mondta magáról egy interjúban: ki vagyok én? Egy bűnös ember. Magam sem mondhatok mást önmagamról.

– A pannonhalmi ügy kapcsán korábban úgy nyilatkoztál, hogy négy dolgot kell tennetek: feltárás, bűnbánat, bocsánatkérés és gyakorlati lépések a jövőt illetően. A sorból most a harmadik elemet szeretném kiemelni: ki fog bocsánatot kérni?
– A volt szerzetes bocsánatot kért mindazoktól, akikkel találkozott, vagy levélben kommunikált velük. A bencés közösség nevében én magam is bocsánatot kértem mindenkitől, akit ez az ügy érintett. Püspökként pedig az a feladatom, és ezt szeretném ezúton is megtenni, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy mi, keresztények ilyenek is vagyunk.

– Azzal zárnám a dialógusunkat, amivel Urbán József, a budapesti piarista gimnázium igazgatója interjúját elkezdtük. Mivel te is olvastad, röviden a kérdésem: Pannonhalma után, vagy Pannonhalma óta?
– Először is hálás vagyok Urbán Józsefnek a ránk vonatkozó megnyilatkozásáért. Az az igazság, hogy van köztünk némi lelki közösség, hiszen én szenteltem pappá, a szocializmus éveiben szinte közvetlen kollégák is voltunk a piaristákkal. Amiben lehet, hogy utat nyitunk pannonhalmi bencésként: a megszentelt élet évét ünnepeljük, ám ezúttal nem a sikereink oldaláról, hanem a gyengeségeink felől mutatkozunk be. Vállaljuk, megmutatjuk, hogy egy keresztény közösség is esendő. Arra hívunk meg mindenkit, főként keresztény testvéreinket, hogy alázattal keressük együtt az üdvösség útját. Így, a megélt gyengeségeinkkel együtt talán még hitelesebben vihetjük közelebb az evangéliumot embertársainkhoz.

Beszélgetőtárs: Gégény István