A moderátor szidása népbetegség, de vajon mikor jön divatba az önfegyelem?

– Tessék, itt az ebéd! De várj, még rátüsszentek, egy erőteljes szellentéssel aromát is adok neki!

Ugye, mennyire morbid lenne a valóságban egy ilyen ételkínálás? Pedig rengetegen elkövetik rengetegszer – némelyeknél egyenesen rutinná vált odaocsmánykodni mások asztalára. Nem valóságosan, persze, hanem a virtuális térben, ám a lényeg ugyanaz, a hatás sem sokban különbözik. Átadok neked egy üzenetet, közben azért bokán rúglak, néha pedig, hogy érezd a hangsúlyt, páros lábas becsúszással nyomatékosítom a mondandómat.

Az internetes közösségi oldalak hozzászólásainak, csivitelésként értelmezett tweet-jeinek, minivideóinak világában járunk, a kedvelések és fityiszek, virtuális ölelések és beszólások sűrűjében.

Ez az új világ ha nem is szép, de vonzó, "ott van mindenki", a járványhelyzet pedig még jobban ráerősít arra a nem kívánt folyamatra, hogy lassan többet beszélünk karakterekkel és álnéven, mint hanggal és valódi azonosságunk sokdimenziós teljességével.

Jó ideje tudjuk: akkorává terebélyesedett a közösségi médiumok hatása, hogy választásokat lehet általuk befolyásolni, valóságot lehet velük ferdíteni, de a haláleseteket eredményező nyílt uszítás lehetősége eddig nem volt napirenden. Donald Trump óta tudjuk, erre is képes az emberiség.

A fékevesztett politikus közösségi médiumokról ennek következtében való kitiltását világszerte tiltakozó megszólalások követték, amelyekkel, bár érteni vélem az elvi hátteret, a gyakorlatban nem tudok egyetérteni.

Leginkább azért nem, mert én is gyakran kerülök a moderátor szerepébe, és kénytelen vagyok rendre beavatkozni, amikor sértő, uszító, fröcsögő, szándékosan zavart okozó megnyilvánulásokkal találkozom. Nem feltétlenül azért moderálok, mert személy szerint nem tetszik nekem, ami ott szerepel, hanem azért, mert felelősséggel tartozom az általam felügyelt kommunikációs aktivitás egészéért – azért a közösségért, amelynek tagjai egymással az adott felületen kapcsolatba léphetnek. Nagyon ritka a vegytiszta eset, de épp ezért vagyunk emberek és nem robotok, hogy mérlegeljünk, súlyozzunk, tapintattal legyünk mások iránt. Természetesen

nem mellékes tényező a moderáló személy, szervezet értékrendje és/vagy érdeke.

Hiába jönnek majd a szokásos ellenhangok, Donald Trump esete nem azonos a BLM-aktivisták, a szexuális szabadosság, a politikai és társadalmi ideológiák élharcosainak ténykedésével. Ezek mind összetett kihívások, amelyekre árnyalt, akár országonként különböző válaszokat lehet és szükséges adni. A legjobb lenne ezek kapcsán egy globális erkölcsi minimumot meghatározni (lehet ezt akár világcenzúrának is nevezni, de nem árt, ha a kifejezés tükrözi a pozitív szándékot), s azt számon kérni a globális szolgáltatóktól – miközben drukkolok ehhez a világ vezetőinek, nem nagyon látom reálisnak a közeljövőbeni megvalósulást.

A Capitolium ostromát előidéző "elnöki csivitelés" épp azért különbözik a látszólag hasonló társadalom-befolyásoló ámokfutásoktól, mert a világ egyik legnagyobb hatalmával bíró személy követte el, aki a legudvariasabb feltételezés szerint is minimum nem volt tudatában annak, hogy mit cselekszik. Egészen addig könnyű filozofikus indokokkal mentegetni a tettét, amíg bele nem gondolunk, hogy a halottak közül az egyik személy akár a közvetlen hozzátartozónk is lehetne. Mi lett volna, ha hamarabb lépnek a közösségi médiumok felelősei? Talán még ma is élnének azok az emberek...

Donald Trump sokszor átlépte a – képzeletbeli – nemzetközi minimumnak tekinthető sárga vonalat (a valótlanságok tényként közlése miatt), amiért bőven kapott jelzéseket, alkalmi figyelmeztetéseket, egyszeri törléseket. Nem tartotta ezeket tiszteletben. Miután egyértelműen átlépte a vörös vonalat, minden tiszteletem a közösségi médiumok döntéshozóié, amiért megtették, ami az ő felelősségük.

Amíg a politika a maga bürokratikus, "esemény utáni" lassúságával befejezi ennek a gyalázatos történetnek a lezárását – remélhetőleg nem vesszőt, hanem pontot rakva a mondat végére –, hálásak lehetünk, hogy a közösségi médiumok nem késlekedtek megakadályozni a további ámokfutást.

És ez az egyetlen eset arra is rámutat, hogy rendkívül sürgetővé vált - a járványhelyzet miatt is - rendet tenni az általunk közösen létrehozott és folyamatosan formált virtuális valóságunkban. Ne engedjük, hogy akár multinacionális cégek vezérei, akár nagyhatalmú politikusok sakkfiguraként játszadozzanak emberi életekkel! Tudom, ez a vágyam is naivitásból fakad, de legalább próbáljuk meg visszagyömöszölni az elszabadulni próbáló szellemet a palackba.

Mert Donald Trump letiltása csak egyetlen tapasz egyetlen sebre. Az a forrás, ahonnan a BLM-folyamathoz társuló agresszivitás, a szexuális szabadosság erőltetése, a fake news, az összesküvés-elméletek tömege, a populista politikai propaganda, az emberek tömegmasszaként való kezelésének vágya származik, itt van velünk, itt is marad.

Ha nem moderáljuk magunkat, egymást, abba belepusztulunk. A legegyszerűbb lenne mindenkinek saját önfegyelmi képességét erősíteni, tudatosan kommunikálni, kevesebb munkát adva a moderátoroknak.

Miután azonban láthatóan sokan nem képesek magukon uralkodni,

egyre kevésbé úszhatjuk meg annak a bizonyos nemzetközi minimumnak a meghatározását.

Első lépésként személy szerint megelégednék egy nemzeti minimummal is. Kezdhetnénk például a szabadság kifejezés meghatározásával. Hol a határ? Kinek, mit, mikor, hol szabad, nem szabad... Ugye, nem is olyan egyszerű ez a feladat?

(Illusztráció: gadgets.ndtv.com)