Nem kérdeztem senkit - mondták maguktól. Szavaikból, történeteikből keserűség, olykor düh, és ami talán a legrosszabb, fásult beletörődés érződik - mert a pedagógusok többsége ma, bármennyire is szereti hivatását, nem érzi jól magát a bőrében.

– Évek óta nem láttam frissdiplomás pedagógust – ezt egy közel 500 diákot tanító iskola vezetőhelyettese mondja. – A tantestület átlagéletkora 50 év felett van, huszonéves kollégánk egy sincs. Persze, ennek előnye, hogy alig van fluktuáció, hiszen az idősebbek egyáltalán nem, vagy csak nehezen mozdulnak, de idén három, jövőre két pedagógusunk megy nyugdíjba. Nem tudom, mi lesz néhány év múlva, amikor a "régi motorosok" sorban elérik a nyugdíjkorhatárt, ki fog akkor tanítani... Mondjuk, ez már nem az én problémám lesz, én is a "régi motorosok" közé tartozom.
Úgy látja, hogy az utóbbi évek legnagyobb oktatásirányítási baklövése a fenntartóváltás volt. 
– A tankerületekből mintha nem látszanának az iskolák és a pedagógusok nehézségei, problémái.

Csak irányítást, teljes kontrollra törekvést, személytelenséget érzékelek,

nem valódi együttműködést: szakmai és emberi szempontok helyett pénzügyi érdekek mentén születnek döntések. Igaz ez a helyettesítések szervezésére, a pedagógushiányt is leplezni próbáló, kezelhetetlenül magas csoport- és osztálylétszámokra, az integrációnak csúfolt, jelenlegi formájában senkinek sem jó együttnevelésre. Rengeteg feladatot tolnak a pedagógusokra, olyat is, amihez nem értünk, aztán csodálkoznak és ujjal mutogatnak ránk a különböző mérések lesújtó eredményei láttán. Megalázó és igazságtalan helyzetek sorával szembesülünk, és ha az én generációm már nem is, de a fiatalok odébbállnak, a tájékozottabbak eleve nem is választják ezt a hivatást. 
A megalázó és igazságtalan helyzetekre friss példaként említi, hogy az egyik konyhás néni néhány napja hitetlenkedve kérdezte tőle, hogy "ti nem kaptatok?". Kiderült ugyanis, hogy az önkormányzat alkalmazásában lévő iskolai dolgozók – konyhás nénitől a karbantartóig – novemberben "pulykapénzt" és "karantén alatti helytállásukért" elismerést, aztán ruhapénzt kaptak, decemberben pedig még jutalomban is részesültek.
– Mi, pedagógusok, semmit nem kaptunk a fenntartónktól, csak egy levelet a minisztertől. Ennyit érünk? Úgy látszik...

Hogy a mai magyar társadalomban hol a helye a pedagógusoknak, mit gondolnak róluk, milyen szerepet szánnak nekik, azt jól példázza a "szaloncukor-ügy".

– Szégyellem, hogy egyáltalán szóba hozom, ránézésre olyan pitiáner az egész – 

kezdi egy tanár az egyik fővárosi iskolából, ahol az önkormányzat évek óta egy doboz szaloncukrot – és kártyanaptárt ünnepi jókívánsággal – ajándékoz minden tanulónak a téli szünet előtti napokban. Szép gesztus. Az ajándékozó még arra is odafigyel, hogy az ilyen-olyan okból édességet nem fogyasztó gyerekek is kapjanak ajándékot: nekik mandarint küldenek.
– Átvesszük a dobozokat, szigorúan osztálylétszám szerint, kiosztjuk, és győzködjük a gyerekeket, hogy ne bontsák fel, ha mégis, akkor ne egyék meg az egészet, a csomagolást ne dobálják szét, ha mégis, akkor szedjék össze, odafigyelünk az allergiásokra, porciózzuk nekik a mandarint, a saját telefonunkról felhívjuk a hiányzók szüleit, hogy mikor és hol tudják átvenni ajándékukat, nekik névre szólóan felcímkézzük és leadjuk a portán a dobozukat. Aztán elgondolkodunk, hogy mi közünk is van nekünk ehhez az egészhez... Persze, öröm látni a gyerekek örömét, de hány bőrt lehet még lehúzni rólunk? Megint csak a munkánk kell, ingyen, de eszébe nem jut senkinek minket is emberszámba venni.

És ez az érzés nem új, nincs is vele egyedül...
– Hetente kétszer reggel fél 7-től fél 8-ig ügyeletes vagyok, pedig csak 8-tól van órám. Ezt nekem senki nem fizeti ki, sehova nem számítják be. De beosztanak, be kell jönnöm, és sokszor már a kapuban várnak a gyerekek. A szülők mennek dolgozni, örülnek, hogy van munkájuk, nem tudják őket hova tenni. A bébiszitter 2000-2500 forintot is elkérne óránként – én ingyen dolgozom, hogy a szülő pénzt tudjon keresni.
Ezt egy Heves megyei település tanítója mondja, hozzátéve, hogy a délutáni ügyelet is ugyanígy működik.
– Az általános iskola évek óta nem arról szól, amiről szólnia kellene. A gyerekmegőrzés lett az elsődleges funkciónk, és ez a mostani járványidőszakban különösen erősen érzékelhető. Ősszel az óvodákat és az általános iskolákat nem zárták be, ezzel tulajdonképpen a gazdaság működőképességét biztosították. Vagyis mi, pedagógusok biztosítottuk, úgy, hogy a saját egészségünket tettük kockára. Mi semmiféle védőeszközt, még egy maszkot sem kaptunk, a gyereknek meg nem mondhatjuk, hogy ne gyere a közelebb, tarts távolságot, ne ölelj meg... Odavetettek minket, pedig mi nem erre esküdtünk fel. És nem csak a pszichés terhelésünk lett nagyobb, de több lett a munkánk is, és nem csak a táppénzen lévő kollégák helyettesítése miatt. Mert kaptunk fertőtlenítő szereket, viszont nálunk az iskolában délelőtt nincs takarítónő, így nekünk kell gondoskodnunk a kilincsek, kapcsolók napközbeni fertőtlenítéséről. És persze nekünk kell mérni reggelente az iskolába érkező gyerekek testhőmérsékletét, odafigyelni, hogy használják a kézfertőtlenítőt.

Ez nem a pedagógus feladata lenne, viszont a pedagógiai munkától, a gyerekektől és az óráinkra való felkészüléstől veszi el az időt.

Nemet mondani nem lehet, mert ha a pedagógus esetleg nem érezné belső parancsnak, hogy a kötelességein túl is mindent megtegyen a rábízott gyerekekért, akkor elég a munkaköri leírás jolly joker mondatára gondolni, mely szerint el kell végeznünk a feletteseink által ránk testált valamennyi feladatot.

A pedagógus egyébként amúgy is lassan mindent elvégez, ha talpon akar maradni.
Katalin a fővárosban tanít, egy Pest melletti kisvárosban lakik, válása óta ott vállal – fizetéskiegészítésként – takarítást házaknál. Munkahelyén senki nem tudja, mivel foglalkozik tanítás után. Az őt alkalmazóknak lánykori nevén mutatkozik be, kapcsolatuk alapja a diszkréció, a családok egymásnak ajánlják őt. Így érkezett "pofavizitre" egy harmadik gyerekét váró család otthonába is.
– Az apuka nyitott ajtót – egy régi tanítványom... Nemrégen volt osztálytalálkozónk, rögtön megismertük egymást. Nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban: ő a "kicsi a világ" közhelyet ismételgetve mutatott be a feleségének, miközben én azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld...

Juli azt mondja, először talán akkor érezte pedagógusként megalázva magát, amikor tizenegy-két évvel ezelőtt egy kézbesítőként dolgozó anyuka panaszolta, hogy nincs ideje a fiára, minden munkát el kell vállalnia, mert csak alig százezret keres... Erre nem azért nem reagált, mert elfogadta az érvelést, hanem mert elmélázott azon, hogy ő diplomásként, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött sem keres százezret.
– Néhány hónapja már a szemem sem rebbent, amikor tönkrement a mosógépem és a hitelbírálatot végző kislány csak sajnálkozva csóválta a fejét, hogy "pedagógusfizetéssel nehéz lesz".

Tudtam, hogy ezen a pályán nem fogok meggazdagodni, de azt álmomban sem gondoltam, hogy megélhetési problémáim lesznek.

Mostanában egyre korábban van sokadika...
Juli mégis azt mondja, nem a megalázóan alacsony fizetés a legnagyobb fájdalma. Sokkal mélyebben érintette, amikor a lánya megkérdezte, hogy "Anya, te nem szégyelled, hogy tanár vagy?".
– Elsőre értetlenkedtem, hogy hogyan juthatott ez egyáltalán eszébe, de aztán erősen elgondolkodtam rajta: folyamatosan gyaláznak minket, valótlanságokat állítanak rólunk, miközben szétszakadunk, de semmire sem jutunk. Nekem nincs szégyellnivalóm, imádom a gyerekeket, életem a tanítás, de nem dicsekszem azzal, hogy pedagógus vagyok.

(Nyitókép: freepik.com)