Ferenc pápa több évszázados folyamat végére tett pontot.

2018 óta része a katolikus egyház tanításának a halálbüntetés tilalma, melyet újra és újra megerősít a Szentatya: legutóbb a 2020 őszén kiadott Fratelli tutti kezdetű enciklikájában. A katekizmus vonatkozó passzusának módosítása jól mutatja, hogy a katolikus egyház igenis képes a megújulásra és a változásra.

Ferenc pápa hangsúlyozza: „ma nagyon tisztán és egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a halálbüntetés megengedhetetlen, és az egyház eltökélt abban, hogy az egész világon kiálljon a megszüntetéséért”. Az új szabályozás szerint soha, semmilyen körülmény nem indokolhatja egy emberi élet elvételét.

2018-ig több évszázadon keresztül, ha nem is támogatta az egyház a halálbüntetést, de kivételes esetekben erkölcsi szempontból is megengedhetőnek tartotta. Ilyen kivételnek számított az állam joga a társadalmi rend fenntartásához, melyhez olykor erőszak alkalmazására is szükség lehet, és rendkívüli esetben a halálbüntetés kiszabását is indokolhatja.

A halálbüntetés morális szempontból való elfogadhatatlanságáig vezető úton fontos lépést jelentettek Szent II. János Pál pápa szavai, aki szerint bár nem ellentétes a szabályokkal a halálbüntetés kiszabása, azonban nincs rá szükség. Az igazságszolgáltatásnak ugyanis megvannak már az eszközei arra, hogy az elkövetőket ártalmatlanná tegye. A halálbüntetés pedig csak „ultima ratio”-ként szolgálhat.

Az 1995-ben megjelent Evangelium Vitae kezdetű pápai dokumentum később további korlátozásokat vezetett be, mely szintén része lett a katekizmusnak: halálbüntetés kiszabása esetén kétséget kizáróan be kell bizonyítani a bűnösséget, és semmilyen önkénynek nem lehet teret adni.

A korábbi egyházfő által is támogatott folyamatot fejezte be tehát Ferenc pápa, aki egyértelművé tette:

az élethez való jog alapján senkit nem lehet megölni – teljesen mindegy, hogy vétkes vagy nem. A halálbüntetés az emberi méltóságot sérti.

Egy másik megközelítésből hozzátette még, hogy az elkövetőnek mindig meg kell adnunk az esélyt a megjavulásra. Ha ez bekövetkezik, akkor nem érdemel halálbüntetést. Ha viszont kiszabják rá a halálbüntetést, a megjavulás esélyét is elvesszük tőle.

Az újítást egyházon belül sem fogadták egységesen. A kléruson belül különösen az ún. konzervatív-tradicionalista körök kritizálták a pápai kinyilatkoztatást. Ők ragaszkodnának az eddigi állásponthoz, miszerint bizonyos feltételek mellett továbbra is indokolható a halálbüntetés kiszabása. Sőt, úgy gondolják, hogy a tilalom a Szentírásból sem levezethető, és az egyháznak ragaszkodnia kell a Bibliában foglaltakhoz. Az olasz morálteológus, Martin M. Lintner erre csak annyit mondott, hogy „a rabszolgaság tilalmáról sem ír semmit a Szentírás, mégsem tartjuk azt elfogadhatónak”.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a katolikus egyház tanítása öröktől fogva változatlan, amihez az idők végezetéig ragaszkodni kell, a gyakorlatban ez nem így van. A Szentírás ugyan nem változik, de számos példa van az egyház történelmében arra, hogy a „Szentírás szellemisége” alapján a hagyományok újra és újra átértékelődnek.

Ilyen volt a kamatszedés tilalmának eltörlése a középkort követően, hiszen a megváltozott gazdasági rendszerben nem volt szükség többé a rendelkezésre. De az egyházi tanok fejlődésére volt példa az is, mikor a II. Vatikáni Zsinat kimondta, hogy „a házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megőrzi értékét és fölbonthatatlanságát.”

Összeállította és fordította: Sáhó Eszter

(Forrás: katholisch.de, nyitókép: pixabay.com)