Szeret. Vagy nem szeret?

Annyit írunk, annyit beszélünk, mint még soha az emberiség történelmében. Mindezt úgy, hogy nincs új a nap alatt. Nincsenek új bölcsességek, nincsenek nagy ébredések, legalábbis olyanok, amik ne lettek volna ezer évekkel ezelőtt. Eleink már mindent elmondtak és leírtak, amik alapján teljes életet élhetnénk szeretetben. Az ember azonban évezredek alatt sem volt hajlandó lemondani a kevélységéről, ami végső soron jelen világunk minden létező nyavalyájának forrása. A tiltott tudás fájának gyümölcsét hektárokon termesztik és különféle menükben ott gőzölög gazdag és szegény asztalán. Letölthető, betölthető, rendelhető és nagy szájjal, nagy adagokban akár egészben is lenyelhető.

Szavaink egytől-egyig felhígultak és bepiszkolódtak és csak úgy önmagukban alig felismerhetőek. Súlyuk nem érzékelhető addig, amíg meg nem fogjuk őket.

Szeretlek. Bármilyen pózban ki tudom mondani, bármikor, odaírom, kitüsszentem, mint egy „sziát”, vagy „hellót” és kicsit megnyugszom, hogy ma is mondtam. Neki is, meg neki is. Talán még nekem is mondták.

Örülök, hogy szeretsz, de megmutatnád, hogyan?

Ezen a ponton ez a szó kezd kontúrt kapni, mint a polaroid kép, amint a napfény előhívja. Igévé válik, cselekvéssé, amit tenni kell. Tenni pedig kell, mert lenni annyira tudunk, amennyit ebből megcselekszünk.

Gyakran hangzik el az a skizofrén közhely, hogy az ember azt bántja, akit a legjobban szeret. És igaz, hogy ha például rúgunk, vagy ütünk, a hozzánk közel állót fogjuk könnyebben eltalálni. Amin érdemes elgondolkodni, hogy miért mozog a kezünk, lábunk, nyelvünk úgy, hogy azzal ártunk és bántunk. A „szeretlek”-be nem fér bele a bántás, egy kicsit sem. Ha valaki bánt, akkor nem szeret. Szeretteinkkel is vagyunk indulatosak és még heves vitáink is lehetnek, a bántás azért ennél több. Akkor bántok, ha folytatólagosan elmulasztom, ami a másiknak fontos és nekem sem árt (sőt, használ), ha tudom, mi fáj neki és mondom és csinálom és nem fékezem a nyelvem, mikor ömlene belőle a méreg és piszok.

Kegyetlen dolgokat művelünk a szeretet nevében.

Szeretjük a hasunkat úgy, hogy teletömjük és megnöveljük, hogy még a szívünket is húzza. Szeretjük a kiskedvenceket, ezért is tenyésztettünk belőlük génhibás, életképtelen lényeket, melyeket még így is embertársainkkal szemben inkább védelmezünk.

Szeretjük magunkat, ezért megjutalmazzuk felesleges kalóriával, haszontalan, idegrendszert terhelő tevékenységekkel, vagy akár egy túledzéssel, ami előtt még szintetikus pörgetőszereket is bedobunk.

Szeretlek, drágám, ja, csak nem intéztem el azt, amire hónapok óta vársz és ami neked fontos.

Szeretlek kicsikém, de majd holnap játszunk.

Annyi mindent „szeretünk”, ami elpusztít minket és ez a skizofrén, tudathasadt szeretet istentelen életünk legfőbb tünete. Isten Szeretet. Érdemes legalább ezen az egy szón elgondolkodni, ezt az egy szót magunkban letisztítani, hogy mi is az, amit mi úgy hívunk: Szeretet. Kinek mondjuk azt és igaz-e a mi szeretetünk? Ha kiderül, hogy nem, az jó hír. Azzal lehet mit kezdeni. Ha hazudunk önmagunknak, akkor másoknak is fogunk és abban nem lehet fejlődni.

Valaki folyamatosan üzeni nekünk, öröktől fogva, örökké. Csak rajtunk múlik, mikor és mennyire fordulunk Felé:

Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet.

(1János 4;7-8)

Fotó:pixabay/Papafox