A keresztény hitét nyíltan felvállaló újságíró írta le gondolatait az SZFE-n töltött éveiről és arról, hogy miért állt be a piros-fehér szalagosok közé. Vendégszerzőnk írása.

Liberális agymosoda, libsi kígyófészek, libernyák buborék és még sorolhatnám a billogokat, amiket a forró szájú ellen-szimpatizánsok égettek a Színház-és Filmművészeti Egyetemre az elmúlt hónapban. De nem csak az intézményre, hanem rám, ránk is. Az egykori és mostani hallgatókra.

Kísértetiesen hasonló érzés fogott most is el, mint mikor pár éve egy keresztény egyetemista mozgalom vezetője voltam, és Fideszbérencként, a következő orbánista politikai garnitúra neveltjeként vagy szektavezérként aposztrofáltak. 2016-ban, mikor épp ezen az egyetemen végzős hallgató voltam. Pikáns, nemigaz?

Egyik esetben sem értettem, hogy annak, aminek a része vagyok, mi köze politikához.

Hogy keresztény vagyok, miért tesz engem politikailag egyik színűvé, az pedig, hogy művész, egy másik színűvé? A tanulsága viszont mindkét helyzetnek azonos volt számomra: ezt csak kívülállók tudják félreérteni. Hiszen egy Istent ismerő ember tudja, hogy a művészet nem propagandaeszköz, és a szabadságot Isten adta nekünk, embereknek, nem a baloldal találta ki. Ahogyan a művész is tudja, hogy a néprajzunk és a kultúránk a legmélyebb inspiráció-forrás, és építeni ezt az örökséget a legnagyobb megtiszteltetés. Én erre esküdtem fel 7 évvel ezelőtt, 19 évesen SZFE-s gólyaként, “hogy tehetségemmel és tudásommal a (...) magyar kultúra felvirágoztatását szolgálom”.

Mikor felvételiztem az egyetemre, a harmad-rostán felmerült a hitem. A bizottság egyik tagja megkérdezte, hogy ha felvételt nyernék az egyetemre, hogyan alkalmaznám a hitemet a szakmámban. Azt feleltem, hogy addig maradok a pályán, amíg az enged önazonosnak lennem. Spoiler: felvettek.

Elsőben, lelkész gyerekeként aggódtam, hogy vajon milyen hatással lesz rám ez az egyetem, amire az egyik oktató csak annyit mondott, hogy a valamilyenségem a legnagyobb előnyöm, ebből dolgozunk majd. Ez így is lett. Olyannyira, hogy az egyetem harmadik évében a hitemben minden addiginál jobban meggyökerezve alapítottuk meg a Felházat. Az osztálytársaim és tanáraim pedig a támogatásukról biztosítottak.

Néhány év elteltével pedig, mikor úgy döntöttem, hogy elhozom a diplomámat az egyetemről, az egykori mestereim ugyanazzal a törődéssel és bíztatással vettek körül, mikor a munkáimról, sikereimről és az életemről kérdeztek. Biztonságban és védve éreztem magam. Miért is ne tettem volna?

Szakmai ez a kapcsolat, én a hivatásomat tanultam tőlük, ők pedig megbecsült kollégaként bántak velem mindig.

Az átvett diplomám az itt megszerzett szaktudásomra ad garanciát. Arra, hogy tudom mi a hír és a hírsorrend, hogy hogyan kérdezzek, mi az aranymetszés vagy a súrlófény. Nem pedig politikai, vallási vagy ideológiai elkötelezettségre. Pláne nem hallgatásra.

Az elmúlt hónapban az SZFE körüli eseményekről írtam, posztoltam, interjút csináltam, sőt őrt álltam, chartát hordtam, és beszélgettem. Talán ez utóbbi a legfontosabb, hogy legyen párbeszéd. Magammal először, aztán a családommal halkan vagy hangosan. Az egykori osztálytársaimmal, a pályatársaimmal, hozzáértőkkel és hozzá nem értőkkel.

Mi, sárga maszkokban és piros-fehér szalagos profilképekkel csak azt kérjük, hogy legyen párbeszéd.

Az ország bizonyítottan legjobb szakemberei szólhassanak bele abba a képzésbe, ami miatt a Színház-és Filmművészeti Egyetemet a legjobbak között tartják számon az európai művész szcénában. Hogy ne alázzák, csúfolják és támadják méltatlanul a blokádot fenntartó hallgatókat, hanem szülessen eszmecsere. Hogy a kereszténység mögé bújva ne kívánjanak bennünket pokolra arctalan kommenthuszárok.

Nekünk alma materünk ez az iskola, amitől szakmaiságot várunk. Semmi mást. Ez pedig most veszélybe került. Maradjon esélye a bennünket követő osztályoknak is, hogy részt vehessenek abban a szabad és szakmai műhelymunkában, amiben én még részt vehettem! Hála Istennek.

Prekopa Donát