Ha a társadalmat egy zenekarhoz hasonlítjuk, nem mindegy, hogy létrejön-e a harmónia, vagy mindenki húzza, fújja, üti a magáét. Bolyki László írása.

Az Amerikai Filmakadémia legutóbbi, az Oscar-díj odaítélésével kapcsolatos állásfoglalásának megismerése után immár nagyon nehéz nem észrevenni azt a folyamatot, ahogy a progresszió neomarxista ideológiája (a nyelvtan, a biológia és a történelem után) erőszakot tesz a kultúrán is. Az utóbbi időben egymás után szólalnak fel az amúgy liberális beállítottságú értelmiségiek, hiszen ebben a radikál-baloldali offenzívában éppen a klasszikus liberalizmus legfontosabb értékei szenvednek csorbát. A szólásszabadság helyét a cenzúra és az orwelli újbeszél tragikomikus szörnyszülöttei veszik át, a szabad véleménynyilvánítást a virtuális lincselés, gazdasági, szakmai és emberi ellehetetlenítés teszi szó szerint életveszélyessé. Bár vannak barátaim, akik még mindig szentül hiszik, hogy ez a folyamat szép és jó, csak itt-ott vannak nemkívánatos vadhajtásai, véleményem szerint ez az álláspont egyre kevésbé tartható. Ha valaki a mostani SZFE körüli helyzettel kapcsolatban azon az állásponton van, hogy a politika legyen szíves ne szóljon bele a művészet világába, akkor ugyanezt kell gondolja a Filmakadémia ámokfutásáról is, mely során az alkotóművészeket ideológiai rabláncra verik, az alkotásokat pedig identitáspolitikai propaganda anyagokká züllesztik. Teszik ezt úgy, hogy a legtöbb hollywoodi alkotás már ma is a progresszív ideológiát népszerűsítő “kvóta-film”, mely úgy tolja az arcunkba a kötelező identitáspolitikai üzeneteket, hogy ezeket nézve legtöbbször ugyanazt a kínt élem át, amit a 80-as években, mikor az általános iskola tornatermében kötelező volt meghallgatni a Che Guevara polbeat együttes műsorát.

Ám e cikkem témája nem a film, hanem egy másik művészeti ág, ugyanis

az utóbbi időben a haladó szemléletű kulturális forradalom célba vette a klasszikus zene világát is, így várható, hogy hőn szeretett mesterségem sem kerüli majd el a világ átformálásában buzgólkodó társadalommérnökök szíves törődését.

Nem azt állítom, hogy a klasszikus zene világában minden rendben lenne, vagy hogy ne szorulna sok szempontból reformokra, hanem azt, hogy a szükséges változásokat semmiképpen sem ideológiai alapon kellene véghez vinni. Nézzünk néhány eseményt a közelmúltból, melyek arról adnak hírt, hogy mi történik, mikor a progresszív kulturális forradalom jeles képviselői rácsodálkoznak a klasszikus zene világára, és a maguk keresetlen módján kölcsönhatásba lépnek vele!

Először 2019-ben kaphattunk hírt arról, hogy egy szülőpár beperelte Európa egyik legrégebbi fiúkórusát, az 1465-ben (!) alapított Berlini Állami és Dómkórust (illetve annak fenntartóját, a Berlini Művészeti Egyetemet), mivel a kórus nem vette fel tagjai közé a szülőpár 9 éves kislányát. Bár a Művészeti Egyetem megnyerte a pert, ezt a művészi szabadságra és a kislány hangi adottságaira hivatkozva érte el, ami azt jelenti, hogy a józan paraszti ész számára is nyilvánvaló igazság kimondása immár jogsértés, azaz nemi diszkrimináció lett volna.

Még föl sem ocsúdhattunk, jöttek az újabb és újabb sokkhatások. Nemrég fölmerült, hogy az egész klasszikus zene mint műfaj úgy, ahogy van rasszista, hiszen annak legnagyobb zeneszerzői szinte valamennyien fehérek voltak, ráadásul férfiak. Szó volt arról, hogy „meg kell támadni a komolyzene fehérségét”, hogy „itt az ideje, hogy a klasszikus zene meghaljon”. Noha egyes kollégáim szerint ezeket a jelenségeket nem kell túl komolyan venni, hiszen csak egy társadalmi folyamat szélsőséges megnyilvánulásai, azt javaslom nekik, hogy olvasgassanak John Cleese-zel, vagy J.K. Rowling-gal készült friss interjúkat. 

Nos, mielőtt a klasszikus zene birodalmában is beköszöntene a szép új világ, mielőtt a minőséget és a művészi értéket felváltaná az ideológiai szempontoknak való megfelelési kényszer, mielőtt a szimfonikus zenekarok évszázados hagyományait átformálnák a politikailag korrekt szempontok mentén, mielőtt a zenekari szólamokat faji, nemi/társadalmi, bőrszín szerinti és egyéb kvótarendszerek alapján állítanák össze – a mesterségbeli tudás kizárólagos szempontja helyett –, mielőtt a karmestereket, koncertmestereket és szólamvezetőket elüldöznék mint a kulturális burzsoázia elnyomó gépezetének képviselőit, hadd legyen szabad elmondanom, hogy szerény véleményem szerint pont fordítva kellene történnie a dolognak. Nem az önmagával meghasonlott posztmodern társadalom pár éves/évtizedes ideológiái, elgondolásai szerint kellene átformálni az évszázados hagyományokkal rendelkező szimfonikus zenekarokat, hanem éppen ellenkezőleg:

a klasszikus szimfonikus zenekar mintájára lenne érdemes átformálni a mai, önmagát, identitását kétségbeesetten kereső posztmodern társadalmat.

Mindez nem holmi légből kapott dolog, és nem is én találtam ki, hanem egy elképesztően sikeres, több évtizedes múltra visszatekintő művészeti és zenepedagógiai projekt tudományosan bizonyított végkövetkeztetése. Tehát a szimfonikus zenekarnak mint művészeti társulatnak, szakmai és emberi közösségnek „papírja van” arról, hogy társadalmi kérdésekben nagyon is érvényes mondanivalóval rendelkezik, amit érdemes figyelembe venni.  
Tegyük most ezt mi is!

Témánk az El Sistema. Szó szerint lefordítva azt jelenti: A Rendszer.

Az El Sistema egy immár több évtizedes múlttal rendelkező zenepedagógiai rendszer, melyet csak „venezuelai csoda” néven emlegetnek világszerte. Alapítója, a hazájában szinte szentként tisztelt José Antonio Abreu 1975-ben hívta életre az El Sistemát, amelyet egyfajta dél-amerikai Kodály-módszerként jellemezhetnénk. A karmester, zongoraművész és közgazdász végzettségű Abreu azzal a céllal hozta létre ezt a különleges művészeti intézményrendszert, hogy a venezuelai gyerekek számára országszerte ingyenesen elérhetővé tegye a klasszikus zenei képzést. Ám mindez messze többről szólt, mint zenepedagógia, vagy zenei tehetséggondozás, hiszen a zenei képzés pusztán eszköz volt a mozgalom atyja szemében, ami által egy sokkal fontosabb célt kívánt elérni. Az El Sistema végső célja ugyanis a társadalmi szemléletformálás, mely által a főleg mélyszegénységben élő gyerekek számára kínált kiugrási lehetőséget a fiatalkori bűnözés, a drogfogyasztás, a bandaháborúk és a prostitúció halálos csapdájából. 

Abreu abból indult ki, hogy a klasszikus szimfonikus zenekar egy olyan társadalom ideális leképeződése, melyben az egyéni teljesítmény és a csapatszellem, a személyes ambíció és a közösségi szempontok tökéletes összhangban vannak és rendkívül hatékonyan működnek együtt, egyazon konkrét cél érdekében. Mivel jómagam mintegy 25 éve játszom a Budapesti Fesztiválzenekarban, tanúsíthatom, hogy Abreunak igaza van: a szimfonikus zenekar mint szakmai műhely és emberi közösség valóban egy egyedülálló és fantasztikus képződmény, amely évszázadok óta majdhogynem érintetlen formában működik, a zenészek és a közönség legnagyobb örömére.
 
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Abreu elgondolása alapján összevetnénk a mai, fogyasztói társadalomban élő ember önmagához és a társadalomhoz fűződő viszonyát a szimfonikus zenekarok működési alapelveivel. Azaz nézzük meg, milyen zenekari muzsikus lenne a modern nyugati ember, ha a mai társadalom, melyben él, egy hatalmas szimfonikus zenekar lenne!
 
Abreu metaforáját alapul véve

a modern, öntudatos nyugati ember ahhoz a zenekari zenészhez hasonlít, aki kimegy a színpadra és – önnön szabadságeszményétől vezéreltetve – össze-vissza játszik mindenfélét, ami éppen eszébe jut, vagy ami éppen jól esik neki. Azt nevezi szabadságnak, hogy nincsenek szólamok, mindenki oda ül, ahova akar, hogy senki nem hangolja be a hangszerét, hiszen mindenki a belső hallása alapján intonál. Kotta sincs, mivel az csak erőszakot tenne az önkifejező képességén.

Ebben a szabadságértelmezésben természetesen szólamvezető, koncertmester és karmester sincs, hiszen ezek feudális és hierarchikus intézmények, melyeket rég maga mögött hagyott a haladó gondolkodás. Mindezek következményeképpen nincs harmónia, ritmus és dallam sem, ahogy előadandó darab sincs.

Semmi sincs, csak egy csomó nagyra nőtt, nárcisztikus ego, aki fújja a magáét, amikor és ami eszébe jut, és ezt nevezi szabadságnak. Ám ebben a fene nagy szabadságban mégsem érzi jól magát, mert végül éppen a harmónia hiányzik neki – maga a zene, tulajdonképpen a lényeg: hogy valamiről szóljon ez az egész hangzavar.
 
Mi lenne, ha venezuelai kissrácokként gondolatban mi is beülnénk Abreu zenekarába? Vajon mit tanulhatnánk meg egy ilyen helyzetben?

Rengeteg értékes dolgot! Mind a zenéről, mind önmagunkról, mind a társadalomról, amelyben élünk. Sőt, az élet legfontosabb kérdéseire is választ kaphatnánk!
 
Megtanulhatnánk például azt, hogy igenis van egy nagy Zeneszerző, Alkotó, aki – ha figyelünk, észrevehetjük – megalkotott egy csodálatos szimfóniát, melyben mindnyájunknak szerepet szánt. Ehhez persze föl kell ismernünk egy alapvető igazságot, amely az ego számára talán elsőre rettenetesen hangzik, de a fölfelé nyitott szív számára mégis csodálatos üzenet: a koncert nem rólam szól, ahogy a világ sem körülöttem forog (megjegyzem, aki színpadon áll, és ezt az igazságot nem tette magáévá, úgy hívjuk: ripacs). Van zenekari rend, hangolási rend, ülésrend, próbarend, vannak különböző szólamok és hangszercsoportok, és ezt mind-mind meg kell tanulnia, sőt, alkalmazkodnia kell hozzájuk egy zenekari zenésznek. Ennek ellenére mindez mégsem szolgaság, mégsem erőszak, hanem lehetőség egy sokkal nagyobb szabadság megéléséhez: hogy átéljem, amikor fölcsendül a csodálatos szimfónia. Az ÉN és a MI tökéletes harmóniája: a tőlem telhető legtöbbet adhatom, és miközben az egyéni teljesítményemre büszke lehetek, a legnagyobb élményt mégis az nyújtja, hogy belesimulván az egész zenekar hangzásába a sok ÉN egy hatalmas MI-vé épül, hogy megszólaljon az Alkotó által megálmodott szimfónia, együtt-hangzás.

Nem véletlen, hogy az El Sistema sikeres: azt tanítja meg készség szintjén a gyermekeknek, amit a názáreti Mester így fogalmazott meg 2000 évvel ezelőtt: “Több az élet...”. Ahogy a koncert végső soron nem rólunk szól, hanem Brahmsról, Schubertről vagy Bartókról (hiába mi, zenészek ülünk a színpadon), úgy az életünk is akkor lesz teljes, ha önmagán túlmutatva, valami önmagunknál sokkal többről szól. Ám

ha nincs cél, nincs ügy, nincs darab, kotta, karmester, próbarend, ülésrend, nincs semmi, csak az egyénekben fölmerülő kósza képzetek, érdekek és hangulatok, abból milyen zene lesz? 

Pont olyan, amit hallhatunk és láthatunk magunk körül, ha figyelünk egy kicsit. Milyen jó lenne, ha hallgatnánk Abreura, és nem bontanánk le, nem vernénk szét civilizációnk megmaradt tartóoszlopait!

Bolyki László

(Illusztráció: medici.tv)