Miért jó nekünk, ha a kivételt tesszük általánossá? És hogy jön ide a sör?

Haladok az autópályán – felülről nézve egy suhanó kocsisornak tűnünk mi, egyazon időben ugyanabba az irányba közlekedők. Néha megelőznek, néha megelőzök másokat. Figyelünk egymásra, az írott és íratlan szabályok szerint közeledünk egyéni céljaink felé.

Közlekedési tábla jelzi: hamarosan terelés következik. Aki otthonosan mozog az M1-es autópályán, inkább azon lepődne meg, ha nem futna bele ilyen feliratokba. Ezt a felújítósdit a jelek szerint egy életen át kell játszani. Mindig tisztelettel gondolok ilyenkor a kivitelezést nem éppen ideális körülmények között végző munkásokra, ám mégis zavar, hogy folyton lassítani kell, sorolni, bedugulunk, araszolunk, miegyéb.

Mintha az lenne az általános, hogy nem lehet végighaladni úgy az autópályán, hogy ne túrnák fel valahol. Holott az alkalmi felújításoknak kellene a ritka kivételt jelenteniük.

Lassítok, lassítunk. Jönnek a sebesség korlátozását előíró – nem javasló, hanem kötelezően szabályozó – táblák: 100, 80, 60. Aki rutinos "terelésmenő", velem együtt megtapasztalta már, hogy ezek a szabályok eléggé rugalmas anyagból készültek. A 100-as tábla UTÁN elkezdünk lassítani, a 80-as környékén már csak 100 körül jár a mutató, a 60-as meg, az minek van egyáltalán. Komolyan gondolta bárki, hogy ezt valaha valaki be fogja tartani?

Pedig nagyon is komolyan gondolták ezt a korlátozások alkalmazói, de az a suhanó kocsisor rettentő parancsoló erővel bír. Fotelben ülve, íróasztalnál filozofálva nem tűnik nagy dolognak igenis annyival menni, amennyit a táblák parancsolnak. Hogy mennyire kemény dolog ez a valóságban, jól tudom, mert kipróbáltam.

Gyakran hozom ugyanis a frászt közlekedő társaimra azzal, hogy nem teszek mást, mint betartom a szabályokat.

A gyakran azt is jelenti, hogy nem mindig teszek így, mert rám is hat a csoportnyomás, a konformizmus. Aki ugyanis betartja a szabályokat, azt hazánkban a nálunknál szabálykövetőbb típusú társadalmakkal ellentétben levillogják, szinte letolják az útról. Majdnem bűntudatom van olyankor, amikor egyetlen sávban gurulunk, s nem lépem át a sebességhatárt: előttem a kietlen üresség, autó alig van látótávolságon belül, mögöttem viszont mintegy úthengerként tülekednek azok, akiknek ezt dobta a sors. Hogy aztán a terelés végén, amikor lendületesen visszatérek a megengedett magasabb sebességhez, meglepve tapasztaljam, hogy nem is akarnak annyira letolni. Sokan közülük ugyanis nem mennek 130 közelébe, de a 80 olyan "ciki, gáz, égő", hogy nehogy már annyival menjünk...

Nem szeretném másokra vetni a követ, hiszen tisztában vagyok vele, hogy engem is vonz, csábít a "csak egy kicsivel még gyorsabban" lehetősége. Mert mi baj lehet abból? Nem mindenki ezt csinálja? Kinek fáj egy kis gyorshajtás? Valószínűleg sokan tudnának utóbbi kérdésre szó szerint csattanós, fájdalmas választ adni, de nem a balesetek lehetősége miatt van bajom a szabálytalankodás általánossá válásával. Inkább

azt szeretném megérteni: miért nem elégszünk meg azzal, ami megengedett, helyes, megfelelő, a közösségi szempontok szerint a többségnek elfogadható?

Igen, ez a gondolatmenet nem a közlekedésről szól. Az csak egy példa, ami által sokan magunkra ismerhetünk. De számos más területet is felfedezhetünk a társadalmi rendszerünkben, amikor az válik általánossá, hogy nem tartjuk be a szabályokat. Nem váltunk jegyet, mert "mindenki ezt csinálja", nem adunk számlát, mert "úgyse ellenőrzik". Csúsznak a határok, erodálódik a becsület, s már az is nagy dolog, ha észrevesszük – ahogy Zorán énekli –, hogy immár "langyos a sör, ha nekünk így is jó".

A langyos sör, a csúszó pénz, az ellenőrök kijátszása tekinthető amolyan magyaros velünkjárónak. Ez a legbiztosabb útja, hogy a végzetre hárítsuk a felelősséget, és továbbra is langyos legyen a sör, csússzon a pénz, letoljon a szabályszegő kocsisor az útról.

Mi lenne, ha kipróbálnánk, hogy igenis betartjuk a szabályokat (például járvány idején a maszkviselésre vonatkozó előírásokat)? Akár csak rövid ideig. Aztán, ha jól esett, nem is pusztultunk bele, akkor egy kicsit hosszabb ideig.

Rövid távon valószínűleg bosszankodással, lesajnáló reakciókkal találkozhatunk majd. De minél hosszabb távon űzzük ezt a különleges sportot, annál nagyobb lesz a hatásunk a környezetünkre.

És ez tényleg úgy működik, hogy minél többen kezdenek bele, annál jobb hatást fog kifejteni.

Én legközelebb is törekszem az összes közlekedési szabályt betartani. Nem azért, mert élvezem, hogy mások emiatt bosszankodnak, hanem mert hiszek benne, hogy nem marad hatás nélkül akár annak az egyetlen sofőrnek a becsületes viselkedése.

A sört pedig hidegen szeretem.

(Illusztráció: europapont.blog.hu)