Egy pap vallomása cölibátusról, közösségről, s arról, hogy a lelkipásztorok számára nem lehet luxus a pihenés.
Örömünkre szolgál, hogy el tudtunk indítani egy olyan párbeszédet, amely értékes gondolatok megfogalmazását, tanulságos személyes tapasztalatok közreadását eredményezi. Az Új Város szerkesztősége is a SZEMlélek vitafelvetése nyomán kezdett papi közösségi történetek megosztásába. A Kiss Imre katolikus lelkipásztorral készült interjú ide kattintva olvashat teljes terjedelmében, az alábbiakban az interjú készítőjével egyeztetve a beszélgetés egy részét közöljük.
– Gyerekkorom óta egy mosolygós, nyílt tekintetű, nyugodt papként emlékszem rád. Ez az alaptermészeted, vagy tudatosság eredménye?
– A pozitív világlátást és pozitív életszemléletet a családból hozom. Szép, harmonikus családból származom. Biztos, hogy sokat segített az egység karizmájának megismerése, és vele a hit a Szeretetben, a Szeretet Istenben. Rögtön ’80 nyarán, amikor a szemináriumból kijöttem, találkoztam a lelkiséggel. Virágvasárnap voltam egy egynapos találkozón, utána egy Máriapolin, és rögtön kapcsolódtam a Fokoláréhoz, mert éreztem, hogy ez az én utam, Isten erre készített. Addig is nagyon boldogan éltem a papi hivatásban és a helyemen éreztem magam, de ekkor egészen új távlatok nyíltak. Például a Bibliát nagyon szerettem, de újdonság volt, hogy nemcsak elmélkedhetem, nemcsak prédikálhatom, hanem élhetem is. Elkezdődött az ige megélése, erről való tapasztalatok kicserélése, a szeretet felfedezése. Először ketten voltunk a régióban egy paptársammal, Perlaki Flóri atyával, aki által megismertem a lelkiséget. Ő meghívott az ige élésére, és attól kezdve rendszeresen találkoztunk, aztán több pappal, aztán más papokat látogattunk, különösen azokat, akik nehéz helyzetben voltak. Mostanában sok szó esik arról, hogy a papok a cölibátusban magányosak vagy nem, hogy hogy oldják meg az életüket. Az ember közösségi, társas lény.
És amikor Isten azt mondja, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, akkor nemcsak a házasságra, a férfi-nő kapcsolatra gondol, hanem a kapcsolatainkra. A kapcsolatra.
Az egyházban nemcsak a természetes család létezik, hanem vannak szerzetescsaládok, szerzetes közösségek is, amelyek közösségi életet élnek, sőt, régebben a plébánia is úgy működött, hogy a plébános mellett volt egy-kettő-három-négy káplán, aztán a paphiány miatt ez megszűnt. Nem mondom, hogy egy ideális közösségi élet volt ez, de mégis, nem voltak magányosak a papok, mert együtt élő munkaközösséget alkottak, egyfajta testvériséget éltek. A görögkatolikusoknál pedig – leegyszerűsítve – egy pap vagy házasságban él vagy szerzetesi életet. A cölibátussal kapcsolatban azt látom, hogy nagyon fontos megélni a paptestvérekkel a közösséget. Tudatosan kell erre törekedni, kell hozzá egy döntés, egy belátás, egy tapasztalat. De a lelkipásztori, plébánosi küldetésem se csak az, hogy a szentségeket kiszolgáltatom, hanem pásztor, vezető, közösségösszetartó is vagyok. Az egyház így tanítja, hogy a pap közösségi ember: közösséget épít és közösségben él a hívekkel, a világi Krisztus-hívőkkel.
– Ez elvben szép, de valakinek a személyiségéhez közelebb áll a közösségi lét, másnak kevésbé, és a hagyományos rendszerű szeminárium talán nem eléggé készít fel erre.
– Az egyház a II. vatikáni zsinat óta, de legalábbis II. János Pál pápa óta kifejezetten tanítja a közösségi lelkiséget, de a papképzés ezt világszerte nagyon lassan követi, kevés hangsúlyt kap benne ez a dimenzió. Intellektuális képzés folyik, komoly tanulmányok, amire szükség van, de az emberi, humán, és főleg a közösségi képzés lemarad a többi mögött. Elég lenne komolyan venni az egyház tanítását, és hagyni, hogy a papok, akikben megfogalmazódik ez a vágy, kísérletet tehessenek rá, sőt segíteni, előmozdítani az ilyen irányú kezdeményezéseket. Voltam öt évig spirituális, mondjuk ez régen volt, de ott az volt az élményem, hogy a kollégák nemigazán értik, nem hisznek abban, amit én akarok. Fő céljuk az volt, hogy jó előadásokat tartsunk, és bizonyos lelki dolgokra, az imádságra, elmélkedésre odafigyeljünk, de a közösségben való élet nem ment át. Egy kispapnak fontos, hogy úgy készüljön föl, hogy kinn a világi Krisztus-hívőkkel, férfiakkal, nőkkel, fiatalokkal, felnőttekkel, idősekkel együtt építi az egyházat. Munkatársai között esetleg lesznek fiatal nők is, akik lehetnek szépek, csinosak, vonzók, a pap is egy egészséges férfiember. Mindezt a körülményt tudnia kell kezelni. Kísértések, gyöngeségek között is kimondani, hogy „én Istent választottam, Istenért akarok élni; ő is Isten teremtménye, Istent szolgálja, és Isten egyházát építi”, és tiszteletben tartva ezt a különbözőségünket és eltérő hivatásunkat testvérként dolgozunk együtt. De egyfajta tiszteletteljes távolságtartással.
– Amikor a fiatal papra rászakad a sok munka, kudarcok, fáradt, egyedül van, nem könnyű ez.
– Fontos, hogy ne legyen egysíkú az élete, ne mindig lelkipásztori programokat szervezzen. Amellett, hogy igyekszik, hogy az egyházát élővé tegye, hogy megteljen a templom, teljes, harmonikus életet éljen.
Nem lehet luxus a pihenés, ami nem csak azt jelenti, hogy többet alszik, hanem hogy valami mást csinál, sportol, kirándul, kikapcsolódik, feltöltődik.
– Te személyesen mit teszel azért, hogy az életed harmonikus legyen?
– Magamon is érzem, hogy fontos a mozgás, kerékpározás, séta, úszás, ahhoz, hogy a helyemen legyek. Ha pár napig nem mozgok, akkor észreveszem, hogy fáradtabb vagyok, kicsit borúsabban látom a dolgokat. Mi hetente egy napot együtt töltünk a fokolárpapokkal minimum reggel 9-10-től délután 5-6-ig, jó esetben már előző este találkozunk. Ilyenkor úgy érezzük, hogy hazamegyünk. Együtt vacsorázunk, beszélgetünk szabadon. Este még nincs „program”, egyszerűen csak együtt vagyunk, kártyázunk, játszunk, viccelünk, sztorikat, furcsaságokat mesélünk egymásnak. A plébánián élünk, lelkipásztorok vagyunk, az élményeink, az örömeink, a küzdelmeink, fájdalmaink és kudarcaink ott történnek a város vagy falu plébániai életében. Szép egymást befogadni, hordozni, és persze imát, tanácsot is kérünk egymástól. Vagy módszereket is tanulunk a másiktól. Egyébként a hívek is örülnek annak, ha a papok összetartanak, szeretik egymást, egy természetfölötti családot élnek. Örülnek, ha azt látják, hogy a papok boldogok és „normális” emberek, akik szívesen elmennek színházba, halászcsárdába, fagyizni, szívesen túráznak...
(Forrás és fotó: ujvarosonline.hu)
