Egy látszólag tőlünk független médiaviszály számunkra is hordozhat tanulságokat.

2018-ban elvileg még nem volt veszélyes dolog külföldön nyaralni – nem terjedt a koronavírus globálisan, járványszerűen –, de amíg családunkkal Franciaországban töltöttünk néhány napot, idehaza megszűnt a Heti Válasz, szinte ugyanakkor a HírTV is "tulajdonost cserélt". Idén azonban hiába választottuk a Balatont: mikor elindultunk, még üzemszerűen volt Index, mire hazaértünk, már szinte nincs (e sorok írásakor még működik, frissül).

Mivel a SZEMlélek a kapcsolódó médiacsoport blogrendszerében kezdte meg működését, s eddig ezen a kortárs "piactéren" – az Index címlapján – közel ezernyi tartalmunk jelent meg, hatékonyan hozzájárulva az általunk értékesnek tartott témákban kezdeményezett párbeszédhez, egyáltalán nem közömbös számunkra, mi történt, miért történt és hogyan tovább.

A legkevésbé sem állítható, hogy általánosságban egyetértettünk volna az Index irányultságával, az ott megjelenő tartalmakkal – kivételek persze adódtak. Épp azt tekintjük missziónknak, hogy abban a nagy kavalkádban, amit összességében közbeszédnek nevezünk, s amelynek kimagasló fóruma, domináns felülete volt eddig az Index, jelen legyenek a szerintünk fontos gondolatok is.

Nem magunkat és a velünk egyetértőket akarjuk meggyőzni, hogy ugye, mennyire igazunk van, bezzeg másoknak mennyire nincs,

hanem az ilyen szekértáboros "önszórakoztatás" helyett (utalva Beer Miklós püspök buzdítására) igyekszünk minél többeket bevonni a közös előrehaladást eredményezni képes párbeszédbe, képviselve mindazt, amiben hiszünk, amit fontosnak tartunk.

Az elmúlt napok fordulatait is ebből a nézőpontból tartom érdemesnek értelmezni – erre tett néhány napja kísérletet a SZEMlélek szerzője, Hodász András katolikus lelkipásztor is. Részben egyetértek vele, ám legalábbis szeretném továbbgondolni azt a szálat, amit a párbeszéd elmulasztásáról írt.

Ma ugyanis ott tartunk, hogy a gonosz kormánypártcsaládtól a gonosz ellenzéki pártokig minden politikai csoport gyanús akár elkövetőként, akár felbujtóként az ügyben. Akár ki is kérhetné magának a mellőzést bármely jelenleg egzisztáló párt, amelyet "kihagytak a szaknévsorból".

Már-már úgy tűnik: aki számít, aki pályán akar lenni, biztosan tönkre akarná tenni az Indexet... Függetlenül attól, hogy ez a feltételezés akár igaz is lehet, tévútnak tartom a pártok bármelyikére kenni a konkrét szakadást.

Amennyire fel tudom mérni, szinte mindenki tud valamit az Index-sztoriról, de szinte senki nem tud mindent (ha egyáltalán ilyesmi lehetséges). Én biztosan nem vagyok megfelelő mennyiségű információ birtokában, ezért nem is állítom, hogy tudnám, mi zajlik. De azt gyanítom, miért zajlik az, ami.

Nincs másik – hirdeti a portál viszonylag újabb keletű szlogenje, amiből a szakítók és a velük szimpatizálók körében máris megfogalmazódott a "Legyen másik" sóhaj. Szerintem a történet igazából erről szól. Arról, hogy elhitetem-e magammal, hogy "én tudom jól", vagy figyelembe veszem, hogy van "másik", és ő néha másként látja a dolgokat, mint én.

Lefordítom a konkrét helyzetre. Mi lett volna, ha Bodolai László közli a szerkesztőséggel, hogy nem tud tovább együtt dolgozni az addigi főszerkesztővel, ezért kéri, hogy a szerkesztőséggel közösen oldják meg ezt a helyzetet? Mi lett volna, ha a szerkesztőség, értesülvén főszerkesztőjük menesztéséről, nem az illető visszahelyezéséhez ragaszkodik, hanem a helyzet rendezéséhez, az előbbi közös, párbeszédes út mentén? Valamiféle dialógust meg is próbáltak a felek, de abból – amennyire a közvetítő csatornákon keresztül érzékelhetővé vált – kölcsönös sértegetés lett. Az elnök "én vele nem" lépésére sok újságíró egységes "én így nem" lépése lett a válasz.

Mindez nyilván eléggé leegyszerűsített olvasata a sokszínű valóságnak, amely tele van árnyalatokkal, de mégsem tudok mást látni az egész folyamat mögött, mint a "nincs másik" mottó végzetszerű érvényesülését. Ha nincs másik vélemény, gondolat, út, csak az enyém, abból ilyesmik születnek.

Ha csak én tudhatom jól a dolgokat, akkor legjobb lenne egy szigetre magányosan elvonulni, mert a társadalom mindig menetrendszerűen megsínyli az önjelölt mindentudók ténykedését.

Nem kétlem, hogy valamennyire minden vitázó félnek igaza van ebben az ügyben, de azt sem gondolom, hogy ne hibázott volna a történet jó pár szereplője. Ha azonban maradunk annál a feltételezésnél, hogy az egyet nem értők egyikének sem állt szándékában tönkretenni saját munkahelyét (vannak, akik ezt vitatják, de nekem nincs okom erre), akkor bizonnyal meg lehetett volna ezt a vitát oldani másként is.

Legyen fontos a másik személye, véleménye, nézőpontja! Legyen fontos a párbeszédre való készség, a megértés szándékának önmagunkban való megerősítése, legyen alapvető hozzáállás a másik kulturált megnyilvánulásának meghallgatása!

A társadalom építése szempontjából tehát a "legyen másik" sokkal találóbb célkitűzés, mint a "nincs másik". De ehhez nincs feltétlenül szükség másik portálra...

Nyitva szeretném mindezzel együtt hagyni annak a lehetőségét, hogy nem jól látom az összképet, hogy talán megtettek mindent az érintettek az építő párbeszédért, amit a saját helyzetükben lehetett. Számomra mégis a párbeszéd hiánya az a lényegi elem, amely felette áll a sok – nyilván joggal felmerülő – részletkérdésnek.

Meggyőződésem, hogy ha az "én" mellett van "másik" is a fejünkben, szívünkben, szempontrendszerünkben, csak abból formálódhat egység, csapat, közösség, társadalom.