Az Index megszűnése elsősorban azt jelenti: a világ szegényebb lesz egy színnel.

Nem vagyok ősöreg, de olyan korban születtem, amikor nem volt sajtószabadság. Amikor a lapok az önálló újságírói munka mellőzésével - képzeljétek volt ilyen! - pártközpontban megírt propaganda cikkeket jelentettek meg. Amikor a legtöbben azért nem olvastak újságot, mert tudták, hogy mindegyik ugyanazt fújja, ami ezért unalmas volt, kiszámítható, és szükségképpen hazug.

Kilencvenben aztán eljött a Kánaán. Bárki leírhatta a véleményét, még akkor is, ha azt gondolta, hogy az éppen regnáló vezetés alkalmatlan a feladatára.

Vagy csak egyszerűen nem tetszett az öltönye. Mert a kritikáért nem hurcolták meg, nem rúgták ki a munkahelyéről, nem jött érte a rendőrségi autó reggel hatkor, és még az újságot sem szüntették meg, amiben dolgozott. Sőt: volt, hogy az újságíró tényfeltáró munkájának köszönhetően mondott le a rajtakapott, korrupt politikus, vagy az, akivel kapcsolatban igaznak bizonyult az ügynökvád.

Igen, nem is olyan rég még volt ilyen! Jó volt megélni a vélemények pluralitását, a gondolkodás szabadságát. Lehetett vitatkozni, és meg lehetett győzni a vitapartnert.

Az országgyűlési választások előtt majdnem másfél évtizeden át odaszögezett minket a TV képernyője elé, hogy a közszolgálati csatornákon a szakminiszterek ütköztették az álláspontjukat az ellenzéki pártok által felkért miniszterjelöltekkel. Ezeken a vitákon dőlt el, hogy két vagy három aspiráns közül ki a rátermettebb, kinek szimpatikusabb a programja. Ma ott tartunk, hogy nemhogy viták nincsenek, jószerével a pártok programját sem ismerhetjük meg, amikre szavazni lehet.

Tudom, hogy a vita fárasztó. Meggyőzni valakit, meghallgatni, és nem elhallgattatni rengeteg idő, energia. De még Jézus is vette a fáradságot, hogy párbeszédet folytasson nagycsütörtök éjszakáján az őt elítélő koncepciós perben, vállalva ezzel a kudarc lehetőségét, ahelyett, hogy erővel érvényesítette volna az álláspontját. Mert a szabad akaratunk Istentől kapott ajándék, emberi méltóságunk sarokköve. Ezt pedig még maga Isten sem lépi át. Nem arra használja a hatalmát, hogy meggyőzzön az igazáról, és mindenkit bekényszerítsen a mennyországba, hanem, hogy meghaljon értünk a kereszten. Megtérni, hinni csak szabad akaratból lehet.

A viták ideje lejárt, a sajtó sokszínűsége a múlté. Kinyithatom gyakorlatilag bármelyik lapot, olykor szó szerint átvett cikkekkel untatnak.

Az újságírói munka - kevés kivételtől eltekintve - schmittelés lett csupán. Csakhogy az egykori - emlékeztek még? - köztársasági elnökünk, Schmitt Pál, belebukott a plágiumbotrányba. Ma pedig emberek ugyanezért fizetést kapnak.

És ha valaki nem tud simulni, nem tud idomulni, arra a megszűnés vár. Mert csak egy vélemény lehet. Amikor pedig majd már eltűnt minden sajtóorgánum, ami még képes volt az önálló gondolkodásra, amikor majd minden nyitóoldalon ugyanaz lesz a vezércikk, amikor majd mindegy lesz, hogy az újságárusnál ezt vagy azt a lapot veszed le a polcról, mert végső soron egy véleményt tükröz mindegyik, mindannyian rá fogunk jönni, hogy milyen rettenetesen unalmas világban élünk.

A napokban a szemünk előtt szűnik meg egy nagy múltú, piacvezető internetes újság.

Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e az ott dolgozó újságírókkal a főbb társadalmi kérdésekben, a világ szegényebb lesz egy színnel, mi szegényebbek leszünk a vita lehetőségével, és vereséget szenvedünk kereszténységünkben, mert elmulasztottuk a párbeszédet, a jézusi utat.

Vére rajtunk.

(Nyitókép: freepik.com)