Minden eddiginél többet beszélünk a párkapcsolatokról, ami alapvetően nagyon jó dolog.

Az, hogy ennyi problémát látunk, végeredményben egy gyógyító folyamat, eljutottunk ugyanis odáig, hogy hajlandóak vagyunk újragondolni eddigi „együtt nem éléseink" eredőjét. Számba vesszük szívünk vágyait és igyekszünk jó úton haladni egymás felé. Aztán vagy összejön, vagy nem, attól függ, mennyire akarjuk. Tény, hogy két ember akaratából lehet csak örökké szeretet.

A "tartsunk ki egymás mellett foggal-körömmel" mindaddig nagyon jó ötlet, míg a másikon nem lesznek fognyomok és karmolások. Vagy magunkon, mert inkább fordulunk be, mint a másik felé. A rettegés az intimitástól a legnagyobb és legsúlyosabb sérülésünk – emiatt nem megy olyan jól a közelség, és emiatt menekülünk a másik elől.

A "mit adhatunk egymásnak" fogas kér(d)és, mert mindenki kapni akar a másiktól.

Azért is rendeződünk párba, mert ha azt jól csináljuk, akkor bizony megsokszorozzuk az energiáinkat, és életünk derűje és öröme fokozódik a valódi együtt-ök által. Majd jönnek a legkisebb közös többszörösök, és egyre jobban és jobbak leszünk. Ha ellene mondunk a Jónak, akkor meg minden feleződik, és lészen sírás és fogcsikorgatás.

Nagyon fontos, hogy mindkét nem tegye fel ezt a kérdést, mert a "piaci értéket" nagyban növeli, ha valaki tisztában van azzal, hogy mit adhat a másiknak. Ennek nyilván csak a férfirészét ismerem, de az általam követett "recept" a szeretet logikájára íródott.

Ha nem tudom, mit adhatok, akkor nem tudom ki is vagyok, és nincs jogalapom elvárni a másiktól még azt sem, hogy szóba álljon velem – nincs mögöttem semmi, nem vagyok tisztában a javaimmal.

Ezért is érdemes megérni egy kapcsolatra, de nem várhatjuk el a fiataljainktól, hogy ne boruljanak egymásba, legfeljebb örülhetünk, ha kibírják. Ha itt, a munkahelyemen, a Gyermekek Átmeneti Otthonában szóba kerül a párkapcsolat, mindig el szoktam mondani, hogy legjobb lenne, ha messzire elkerülnék egymást – ami gyakorlatilag lehetetlen, de ki kell mondani.

Meg szokták érteni, aztán kezdenek vele valamit, ha akarnak...

Ha valaki önmagát nem szereti és összekerül valakivel, aki szintén nem tanulta, akkor azt együtt hogy csinálják majd? Pont úgy fogják egymást "szeretgetni", ahogyan azt látták, és a hirtelen fellángolt vágyak kialudtával hamar jön a bántalmazás: címkézés, cinkelés, beszólás, sértegetés, pofon – persze, sokszor így is együtt maradnak. Hiszen otthon is ezt látták.

Ezt a példát azért hoztam, mert szélsőségesnek tűnhet, de attól még nemcsak a hátrányos helyzetűek valósága.

Sok fiú, legény indul neki igen hiányos alapcsomaggal kapcsolatot építeni,

és nem gondolnám, hogy ezt úgy kellene megtanulniuk, hogy össze-vissza "vagdossák" egymást az első, bimbózó kapcsolataikban. Sérül benne mindkét fél, az eredményeket pedig láthatjuk magunk körül.

A fiatalokkal fel kell ismertetni a rossz példákat, meg kell nekik mutatni, milyen csúnya ruhát tudnak kötni, ha azt veszik mintául. A velük való bánásmód az első minta. Aki pedig – mint én – túl van már sok sérelmen és sérülésen, jól teszi, ha leül és rászánja az időt és energiát, hogy számba vegye saját magát. Ez sem lesz tökéletes, de neki kell állni, mert a cél igen magasztos: a lét teljessége, ami csak valódi együtt-ökben élhető meg, és amiben nem lehet helye egyetlen csepp hazugságnak sem.

Mikor elváltam, nagyon komoly átvilágításba kezdtem, hogy miket rontottam el és mit tehetek azért, hogy jobb legyek. Meghatároztam egy cselekvési tervet és igyekeztem végrehajtani, hogy legközelebb úgy álljak valaki elé (aki mára gyermekeim anyja), hogy ne azon kelljen gondolkodni, ki is vagyok. Hálás vagyok azért, mert volt egy próbaházasságom, ami sok kormot kiégetett belőlem és amiből sokat tanulhattam. Az utána következő csendben – amikor is megtértem – leltem rá a Forrásra, amiből mostanra sok-sok embernek tudok inni adni.

Rendrakási kényszerem teljes hiányát a feleségemmel való összeköltözés szó szerint az asztalra pakolta. A reggel szanaszét hagyott dolgaim egészen egyszerűen egy kupacban az íróasztalomra kerültek. Emlékszem, milyen öröm és büszkeség öntött el, hogy ezt megtette, s bár jó néhány súrlódást okozott már az ellentétes irányú rendmániánk, mégis egyre közelebb vitt minket a másik valóságához.

Lehet a másikat nagyon, szenvedélyesen szeretni, de két embert, legyenek bármilyen nexusban, hosszú távon az akarat fogja egymás mellett tartani.

Ha eldöntöm, hogy Veled akarok élni, akkor azért tenni fogok és vállalom minden nehézségével együtt (kivéve a bántalmazást). Ha nem akarok Veled élni, akkor találni fogok egy nem jól használt fogkrémes tubust, mindig lesz nálam egy "te mindig" és egy "te soha", egészen addig, míg már nem marad köztünk, csak egy közösen ásott lövészárok, aminek két széléről "csak azért se" fogunk elmozdulni.

Megsértődve maradni nemcsak megszokott, hanem kényelmes dolog is, hiszen annál könnyebb út nem sok van. Indulatok, ellentétes irányú vágyak, kívánságok mindig vannak, voltak és lesznek, s ezeken felülemelkedni, megoldásokat keresni együtt és egymás felé, elengedni saját önzésünket mindig és mindenkor erőfeszítést kíván, és vagy akarunk ez ellen küzdeni, vagy nem, de egy "szeretlek" az kevés lesz.

Nem akarjuk ugyanazt, nem akarjuk ugyanúgy, különböző módon vágyunk dolgokra és különböző fontossági sorrendet veszünk, vagy nem veszünk figyelembe.

Senki sem kap jobbat, mint amit érdemel, és az együtt megharcolt jellemformálás összekovácsolja a feleket igazi egésszé.

Mit adhat egy férfi egy nőnek?

Amit akar.