A szentek történetei arra késztetnek minket, hogy keményebben dolgozzunk az egyházban és a világban is a rasszizmus elleni küzdelemben.
Katharine Drexel (1858–1955) az Oltáriszentség Nővérei kongregáció alapítója. A pennsylvaniai Phildadelphia városban született, apja bankár volt. A fiatal leány hamar felismerte, milyen embertelen bánásmódban részesülnek az indián őslakók. 1887-ben New Mexikóban iskolát alapított számukra. XIII. Leó pápa azt javasolta, legyen misszionárius saját hazájában. Katherine egészen átadta magát az őt szerető Istennek, s társaival együtt nekilátott küldetése, a bennszülött indiánok és a bevándorolt fekete bőrűek szolgálatának teljesítéséhez.
Elsődleges célját a megfelelő tanítók képzésében jelölte meg. 1925-ben Louisiana államban létrejött a „Xavier University”: az egyetlen olyan intézmény, amely az indiánok és négerek felsőfokú képzését biztosította. Az alapítónak kemény harcot kellett vívnia a társadalmi igazságtalanság számos megnyilvánulása ellen. Erejét az Eucharisztiából merítette. – Élete utolsó 18 évét súlyos betegségben, szinte teljes mozdulatlanságban
Bartolomé de las Casas (Sevilla, 1484 – Madrid, 1566. július 18.) spanyol származású misszionárius, latin-amerikai püspök, dominikánus szerzetes, az indiánok védője.
Visszaemlékezéseiben leírta, hogy gyermekkorában rendkívüli hatást gyakorolt rá Amerika fölfedezése, és az, hogy olyan spanyol férfiak, mint az apja vagy nagybátyja vettek részt az új kontinens meghódításában. Katonaként vett részt két hadjáratban, melyek azt célozták, hogy a sziget utolsó szabad taino indiánjait is spanyol uralom alá vessék. Szolgálataiért egy birtokot, „encomiendá”-t, vagyis egy területet kapott a hozzárendelt benszülöttekkel együtt, akik az ő számára dolgoztak, azalatt is, amíg ő 1506-tól két éven át Rómában tartózkodott, ahol folytatta a már korábban megkezdett teológiai tanulmányait. Rómában szentelték pappá 1507-ben. Ezután visszatért hispaniolai birtokára. Amikor a dominikánus misszionáriusok 1510-ben megérkeztek az Újvilágba, megdöbbenve tapasztalták azt a kegyetlenséget, ahogy a spanyolok az bennszülöttekkel bántak. Prédikációikban rendszeresen ostorozták a spanyol hódítókat az őslakossággal szemben elkövetett igazságtalanságok és embertelenségek miatt.
Kubában a dominikánusok megtagadták a feloldozást azoktól a gyónóktól, akik indiánokat rabszolgasorsban tartottak. Így járt Las Casas is, amikor gyónni ment egy dominikánus szerzeteshez, hiszen ő is indiókat dolgoztatott a földjein és a bányákban. Las Casas maga írta le, hogy ez a beszéd és a föloldozás megtagadása ösztönözte arra, hogy átgondolja eddigi életmódját.
A spanyol hódítók szemléletmódjával és cselekedeteivel szembeszállva tiltakozott az indiánok leigázása és rabszolgasorsba vetése ellen. Köztük élt, és beszélte a nyelvüket. Kezdetben az volt a fő célja, hogy az indiánokat békés úton a keresztény hitre térítse, később azonban azt tekintette legfontosabb feladatának, hogy az indiók jogait védje a spanyol hódítók erőszakos cselekedeteivel szemben. Ezzel valójában megkérdőjelezte az egész spanyol hódítás és gyarmatosítás jogszerűségét.töltötte. Nővérei folytatták a megkezdett missziót, ő pedig az önátadás által folytatta misszionárius hivatását. – Boldoggá avatta II. János Pál pápa 1988-ban.
Boldog Ceferino Namuncurá 1886. augusztus 26-án született Chimpayban, Argentínában, a Rio Negro folyó mellett. Apja, Manuel volt az utolsó nagy mapuche törzsfőnök, aki három évvel korábban megadta magát az Argentin Köztársaság csapatainak. A békekötés után a törzsfőnök a fiát, aki 11 évig szabadon barangolt a vadonban, Buenos Airesbe küldte tanulni. Apja azt akarta, hogy népe védelmezője legyen, de miután belépett a szalézi kollégiumba, Ceferino más álmok előtt nyitotta meg szívét. Úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha a mapuche indiánok első papja lesz és evangelizálja népét. Így összegezte életprogramját: „Tanulni akarok, hogy hasznára lehessek a népemnek.”
A kollégiumi évek alatt Savio Domonkost választotta példaképül, rendkívüli erőfeszítések árán beépült egy számára teljesen új kultúrába és egy újabb Savio Domonkos vált belőle.
Példamutató volt elköteleződése, jámborsága, könyörületessége és aszkétikus élete. Végül a fiúk igazi példaképévé vált. Ezt írták róla: „A kiegyensúlyozottság példája volt.” „Szava mindig döntő volt szórakozás közben, érvekkel alátámasztotta álláspontját, és társai elfogadták szavait.” „Nagy hatással volt rám, milyen lassan vetett keresztet, mintha meditálna minden szón. Társait is arra tanította, hogy hasonlóan lassan és megfontoltan tegyék ezt. Úgy tűnt, a szerepek megcserélődtek: az indián térítette meg a fehéreket.”
1903-ban Monsignor Cagliero először Viedmaba vitte, hogy csatlakozzon a jelöltekhez és elkezdjen tanulni latinul, majd a következő évben Olaszországba, hogy komolyabb tanulmányokat folytasson és megszokja az éghajlatot. A Villa Sora Főiskolára került Frascatiba. Annyira szorgalmasan tanult, hogy a második legjobb lett az osztályban. Egyszer, amikor az udvaron futkározott a fiúkkal, elöljárója megkérdezte: „Ceferino, mit szeretnél legjobban a világon?” – azt gondolta, valami olyasmit mond majd, hogy lovagolni Argentína végtelen pampáin. „Hogy pap legyek!” – válaszolta a fiú.
A tüdőbaj aláásta egészségét, de sosem panaszkodott. 1905. március 28-án kórházba került. Sajnos már túl késő volt. Május 11-én csendesen elhunyt, a jóság, a szorgalom, a tisztaság és az utánozhatatlan vidámság emlékét hagyva maga után. Alig 19 éves volt.
1924 óta földi maradványai szülőhazájában nyugszanak, Fortín Mercedesben, ahová zarándokok tömegei járulnak, hogy imában kérjék pártfogását.
1972-ben az Egyház tiszteletreméltóvá nyilvánította, 2007. november 11-én pedig Tarcisio Bertone szalézi bíboros avatta boldoggá Chimpayban, Argentínában.
Isten a kicsinyeken, szegényeken keresztül kommunikálja a szentséget, azokon keresztül, akik szomjazzák az igazságot, a békeszerzőkön keresztül, azokon, akik minden nap felülkerekednek a rosszon a jóval – mondta a boldoggáavatási szentmisén Bertone bíboros. – Ceferino büszke, nagylelkű családban született, ami gazdag táptalajt biztosított a szentté váláshoz. Összegezte magában a mapuchek szenvedését, szorongását és törekvéseit, akik éppen az ő gyermekévei során találkoztak az evangéliummal és nyíltak meg a hit ajándéka előtt. Ez a nép nem felejtette el ősi hagyományait, mert az evangélium soha sem pusztítja el a hiteles értékeket, amelyek kultúrát hordoznak magukban, hanem megtisztítja és tökéletesíti azokat.
Ceferino élete olyan, mint egy példabeszéd a hitről és a gyökerekről. Soha sem felejtette el származását, azért akart szalézi pap lenni, hogy megmutassa népének „a mennyországba vezető utat”.
Amikor belépünk a római Szent Péter-bazilikába, fenn, a jobboldali utolsó szoborfülkében Bosco Szent János monumentális szobrát látjuk. Mellette két fiatal áll: az egyik európai, a másik a dél-amerikai bennszülöttek jegyeit viseli magán. Ez az ábrázolás a Szalézi Család két fiatal szentjére utal: Savio Domonkosra és Ceferino Namuncurára. A fiatalok egyetlen ábrázolása ez a Szent Péter-bazilikában. Így rögzítették márványba a kereszténység szívében a fiatalok példáját és rajtuk keresztül Don Bosco pedagógiájának örökérvényűségét: másfél évszázaddal később Patagóniában, akárcsak Olaszországban és sok más részén a világnak a megelőző nevelési módszer beérett, és soha nem álmodott gyümölcsöket, hősöket és szenteket terem.
Isidore Bakanja 1885 körül született a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területén. Családja a boanga törzshöz tartozott. Szülei négy gyermeke közül Isidore harmadikként látta meg a napvilágot. 1905-ben elhagyta a szülői házat, és a közeli Mbandaki településen segédmunkásként dolgozott. Kapcsolatba került néhány trappista misszionáriussal. Tőlük hallott először Jézusról. Hamarosan katekumen lett, majd 1906. május 6-án megkeresztelkedett. A keresztségben kapta az Isidore nevet. Ettől kezdve tudatosan igyekezett Krisztus követőjeként élni: az ellenséges törzsek között a béke apostola volt, szeretettel fordult mindenki felé, bőrszínétől és társadalmi helyzetétől függetlenül; a másképp gondolkodókkal szüntelenül a párbeszéd lehetőségét kereste, széles körű hittérítő és apostoli tevékenységet végzett. Idős szüleinek azonban szükségük volt segítségére, ezért visszatért hozzájuk. Kenyérkereső munkát kellett vállalnia. Egy belga kapitalista vállalkozó, a kaucsuk- és elefántcsont-kereskedelemmel foglalkozó cégtulajdonos, Reyders vállalatánál alkalmazták. 1908-ban új telephelyre került, egy bizonyos Van Cauter úr mellé, aki a vallás fanatikus ellensége volt. Isidore nem titkolta meggyőződését, és ez nyílt konfliktushoz vezetett közöttük. Cautert különösen a Szűzanya skapuláréja dühítette, amelyet Isidore keresztsége óta a nyakában viselt. Megparancsolta, hogy azonnal vegye le, de Isidore nem engedelmeskedett. Cauter erre megkorbácsoltatta. Biztos volt benne, hogy a nyilvános büntetés után Isidore többet nem mer megjelenni a skapuláréban. De tévedett. Isidore másnap is ugyanúgy megjelent a munkahelyén, nyakában a skapuláréval, és ugyanúgy, mint azelőtt, munkatársainak a názáreti Jézusról beszélt. Cautert mérhetetlenül feldühítette ez a viselkedés. 1909 februárjában egy napon maga tépte le a skapulárét Isidore nyakából, majd ismét megkorbácsoltatta, de ezúttal szöges korbáccsal. Kétszáz korbácsütés volt a kiszabott büntetés, de a végrehajtók egy idő után már nem is számolták az ütéseket. Addig verték áldozatukat, míg egy haldokló embert láttak maguk előtt. Bevonszolták az egyik barakkba, ahol négy napig minden orvosi ellátás nélkül feküdt, iszonyatos szenvedések között. A fiú a hosszas haldoklás közben sem veszítette el Istenbe vetett bizalmát. Imádkozott, és akik felkeresték, mindenkinek Jézusról és az Ő jóságáról beszélt. Amikor gyóntatója megkérdezte, nem érez-e szívében gyűlöletet Van Cauterrel szemben, Isidore egyszerűen csak ennyit felelt: „Atyám, én őszintén nem érzek semmi gyűlöletet."
Megparancsolta, hogy kínozzanak, ez az ő dolga, hiszen tudnia kellett, mit tesz. Én imádkozni fogok érte. Amikor a mennyben leszek, különösen sokat fogok imádkozni érte.” Nem üres szavak voltak ezek. Isidore utolsó leheletéig a rózsafüzért imádkozta. Egyik barátjának közvetlenül halála előtt azt mondta: „Ha találkozol anyámmal, ha elmész a bíróhoz, ha beszélsz a misszionárius atyákkal, mondd meg nekik, hogy azért halok meg, mert keresztény vagyok”. Barátai körében halt meg 1909 augusztusában a trappista atyák missziójához tartozó Mbandaka településen, a helyi katekéta házának verandáján. Gyilkosa tovább élt, így nyilván nap mint nap szembesülnie kellett „haladó” lelkiismeretével. A vértanú sírját tisztelettel övezték, halála színhelyén pedig egy keresztet állítottak.
Forrás:keresztenyelet.data.hu; szaleziak.hu; aleteia.org
Összeállította:Szőke Tibor
