Ma este a Szemlélek klubban ezt a kérdést tette fel Gégény István, a Szemlélek főszerkesztője Fabinyi Tamásnak és Hodász Andrásnak: Milyen utakra vitte a járvány az egyházat? A járvány, a hiány, a beszűkültség lépésről lépésre vezetett bennünket különböző, forrásnak vélt helyek felé.

Ha az ember nem értette a számokat, gyorsan keresgélt az interneten. Két perc alatt kiderült, hogy semmi sem stimmel. A jó jobboldali ezután persze a saját maga által hitelesített személyek után ballagott. A jó baloldali szintén a megszokott gombokat nyomogatta.  De a gyanú mindannyiunk lelkében végig ott maradt. Mi a csuda ez az egész?

Talán ez volt a legnagyobb tanulság. A szavainknak vége. Táboraink elestek. Fogalmazványainkban nincs fogalom már. Ráadásul nem elég, hogy szellemi sötétségbe kerültünk, még a pincebogarak is hemzsegnek körülöttünk. Egyszeri majmokként jól behúztak minket a csőbe.

Egyet értettünk meg: nem értünk semmit sem.

De talán éppen ez az értéke az elmúlt időszak karanténos történéseinek! Mindenkinek fel kellett tennie magában a kérdést: mik a tájékozódási pontjaim? Elhiszek-e mindent, ami hangosan ordítja felém igazságát? Van-e finomhangoló, patikamérleg, különleges műszer a lelkemben, amivel a tornádó erejű szélben is érzékelem a kicsi rezdüléseket?

Egy evangéliumi történet jut az eszembe. Jézust lökdösik. Tömeg van körülötte, mindenki rá kíváncsi. Olyan ez, mint az online tér, ebben éltünk mostanság. Sokan vagyunk, mindenki kattintgat, de mégsem vagyunk mindig igazán jelen. Lökdössük egymást posztokkal, de nem tudjuk igazán, hogy mi van a másikban. Akkor Jézus egyszer csak felszisszent: Valaki megérintett! Mit érezhetett? Miféle „borsókirálykisasszonyi” érzék volt az, amivel ki tudta válogatni ezer erőszakos mozdulat közül is egyetlen asszony szándékát? Meg is kérdezték a tanítványok: Hogy kérdezhetsz ilyet, hát a lökdösődéstől alig tudunk haladni, nemhogy egy érintés?

Mégis vannak ilyen finom mozdulatok, voltak, és lesznek is. Ezekért érdemes élni! Most volt alkalom arra, hogy észrevegyünk egy kedves kiírást a lépcsőházban: aki szeretné, bevásárolok neki! De láttuk a hatalmas tacepaokat is. Hallottuk unásig, maradj otthon! De a madarak csipogása még sosem volt ilyen szép talán! Lelki húrjainkat, fülünket hangolták: belső érzékszerveink megerősödhettek.

Éppen ez volt a tanmese lényege: megtanultuk, hogy nem a legfontosabb hírportál Bold betűkkel kiemelt sorai az eligazítóak!

A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek a gyerekek, amiktől meg is ijedünk, ha ezekre később, felnőtt módon visszagondolunk. Ha ez a bennünk élő gyerek meg tudna szólalni! Sokféle úton el tudunk jutni a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőtt páncélzatban, önvédelmi reakcióinkban, félelem kommandók kiabálását hallgatva nem leszünk képesek a hitre. Néha érdemes a hajszál pontos, gyermeki tükrökbe belenézni! Most, a járvány után különösen! Ott tanulhatjuk meg, hogy mire érdemes figyelni és mire nem!