A Marosz család Zsolnán él. Lengyel nagyapa, budapesti magyar feleség, felvidéki magyar nagymama, aki ezt egész életében titkolta: a Trianon-utáni történelem lenyomata egy családon. Azt is megtudjuk tőlük, milyen kemény és szép feladat a kétnyelvű nevelés.  

Marosz Diana: A gyerekeimmel, bárhol is vagyunk, magyarul beszélek. Főleg a fiam szokott aggódni ezen, bár most már nem annyira, mint kiskorában. Néha rám szól még: Anya, halkabban!

–  De miért?

–  Ugye ott volt Malina Hedvig esete, akit megvertek azért, mert magyarul beszélt. Ez benne van a levegőben: a magyar szóra felfigyelnek az emberek. Ahol mi lakunk, ez Észak-Szlovákia. A kicsi ötévessel történt nemrég, amikor Kiszucában kirándultunk: Mögöttünk jött egy turistacsapat, és ő rám szólt: – Anya, ha ideérnek, ne beszélgessünk! – De miért ne? – kérdeztem. – Vagy akkor inkább szlovákul beszéljünk! Mert a kiszucaiak nem szeretik a magyarokat – válaszolta Cili. Ilyenkor mindig azt mondom nekik: – Gyerekek, ne féljetek! Próbálom őket erre nevelni, mert állandó félelemben nem lehet élni! Buta emberek mindenhol vannak. Magyarországon is volt már, hogy csúnyán néztek ránk, mert a gyerekek szlovákul beszéltek az apjukkal.

–  Mondtad, hogy a Visegrádi négyek jelen vannak a családotokban.

–  Igen. Én magyarországi magyar vagyok, a férjem szlovák identitású, de az apja lengyel származású. Csehországi lengyel, Sziléziából, ahol vannak kisebbségi lengyelek. Így jön be a cseh vonal, úgyhogy magyar-szlovák-cseh-lengyel.

–  De te teljesen magyar vagy?

–  Ki mondhatja azt, hogy teljesen magyar? Biztosan vannak szláv őseim, meg német őseim, de nem tudok róluk semmit. Úgyhogy magyar vagyok.

–  Családod hogyan fogadta, hogy szlovák lesz a férjed?

–  Vegyes volt a fogadtatás. Szüleimnek egyáltalán nem volt gondja ezzel. Az egyik nagymamámról viszont már régebben is tudtam, hogy nem szereti a szlovákokat. Ő olyanokat mondott nekem, hogy fogadd be a tótot, kiver a házadból! Alföldi volt egyébként, gondolom, ezt hallotta gyerekkorában. Tele volt előítélettel. Ez neki is, nekem is nehéz volt.  Sajnos már meghalt, úgyhogy már nem tudunk beszélgetni. Azt sajnálom, hogy nem hallja, hogy a dédunokái milyen jól beszélnek magyarul, mert attól tartott, hogy majd elszlovákosodnak.

–  Saját testvéreimen látom, akiknek külföldi férjük van, hogy nagyon nagy energia az, különösen az anya részéről, hogy a gyerekek megtartsák a kétnyelvűséget.

–  Igen, ez így van. Ezért küzdeni kell. Mi már így indultunk neki, nagyon tudatosan, vettünk szakkönyveket is a kétnyelvű nevelésről, és elhatároztuk, hogy az egy szülő - egy nyelv modellt követjük. Sokan kérdezték: Van valami magyartanár ott Zsolnán, ahol élünk? Miért nem járnak a gyerekek magyarórára? De nálunk északon már nincsenek magyar anyanyelvűek, egy szem tanár sem akad! Én vagyok a magyartanár. Régen úgy képzeltem, hogy majd mindent átveszek velük magyarul is, amit az iskolában szlovákul tanulnak. Ezt nem tudtam betartani, egyszerűen nincs rá idő. De kiskoruktól két nyelven olvasnak. Maguktól kezdtek el magyarul írogatni, persze beletették a magyar szövegbe a szlovák betűket, ékezeteket.  De aztán letisztult a dolog.  Amikor elkezdték az iskolát (szlovákot, mert nálunk csak az van), akkor éreztem, hogy a magyar tudásuk megy lefelé. Amióta iskolába járnak, egymás között már csak szlovákul beszélnek. Néha bemondanak a nekem mondott magyar mondatba is szlovákul egy-egy szót. Pl. „Kiosztották a viszvedcsenyjét” (bizonyítványt), ilyenkor mindig visszakérdezek: Mit mondtál? Nem értem! Ők addig gondolkodnak, amíg eszükbe jut a magyar szó. De az biztos, hogy ez egy küzdelem. Ha a leckében segítek otthon, próbálok mindig magyarul beszélni. De például a matek nem nagyon megy, mert ezeket a fogalmakat sokszor én sem tudom magyarul. Ha volt egy-egy olyan magyar regény, amiről úgy gondoltam, hogy jó lenne elolvasni, de ők egyedül nem voltak hajlandók, akkor felolvastam: én voltam az élő hangoskönyv. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy nem elég, amit csinálok. Megbeszéltük a férjemmel, hogy valamit ki kell találnunk, hogy ne váljon a gyerekek magyar tudása passzívvá. Éppen ekkor született a harmadik gyerekünk, és mivel én gyesen voltam, elhatároztuk, hogy hazajövök a gyerekekkel Magyarországra egy évre. Na, az kemény volt. Bedobták őket a mélyvízbe! Mert amúgy folyékonyan beszéltek magyarul, de a helyesírás nem ment. Itt az iskolában pedig úgy vették, hogy felvidéki magyarok, tehát mindent tudnak! A gyerekek az elején nagyon lázadtak, főleg a fiam. Nehéz időszak volt, de hasznos, nagyon megerősödött a magyar tudásuk. Most három éve, hogy visszamentünk Szlovákiába. Vannak magyar barátaik is, akikkel tartják a kapcsolatot, és úgy érzem, hogy jó úton van ez a dolog. Egy idő után úgysem tudom túlságosan befolyásolni az életüket. Erőszakkal pedig nem akarom. Ha felnőnek, maguk döntik majd el, mennyit tartanak meg a magyar örökségből, amit tőlem kaptak. Érdekes, hogy bár a két nagy egymással szlovákul beszél, a legkisebbel viszont mindig magyarul beszélgetnek, és azt kértem is, hogy tartsák meg.

Szerintem túl optimista voltam annak idején, amikor kiköltöztem Szlovákiába. Azt gondoltam, mivel magamtól megtanultam szlovákul, ettől majd ott mindenki elájul. De nagyon nehéz volt az elején. Sokszor találkoztam azzal, hogy „Magyar? Minek jött ide?” Vagy hogy kifigurázták az akcentusomat. Ez furcsa volt. Én például nagyon szeretem, ha valaki megtanul magyarul. Számomra külön érdekesség az, hogy a különböző anyanyelvű emberek mennyire más akcentussal beszélnek magyarul. Sosem jutna eszembe, hogy kinevessem őket.

–  Mit gondolnak a szlovákok a magyarokról?

 – Hogy fennhéjázók. Hogy magukat felsőbbrendű kultúrnemzetnek tartják. Ez erősen benne van a szlovákokban. Meg hogy le akarjuk őket igázni. Nem mondom, hogy mindenhonnan ez jön, de benne van az emberekben. De Magyarországon meg sokan simán letótozzák a szlovákokat. És ez nemcsak attól függ, milyen az iskolázottsága meg a végzettsége valakinek. Mindkét oldalon találkoztam már egyszerű emberekkel, akik nagyon nyitottak voltak, de ismerek művelt, többdiplomás embereket, akik tele vannak előítéletekkel.

Pár éve indítottam egy szlovák blogot, ahol szlovák-magyar témákról írok. Nemrég írtam rá egy posztot a kiszucai régióról, Szlovákia északnyugati csücskéről. Arról szólt, én magyarként milyennek látom ezt a vidéket. Ez tipikusan egy olyan hely, ahol nem is élnek magyarok, a helyiek mégsem szeretik őket. A posztra nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, és egy ottani regionális portál át is vette. Volt benne egy ilyen mondat: „A férjem évekig egy kiszucai városban dolgozott, és ott hosszas vitákat folytatott a munkatársaival a magyarokról, akiket a kiszucaiak hagyományosan nem kedvelnek.” Egy olvasó kommentben azt írta, természetes, hogy a kiszucaiak nem szeretik a magyarokat, mert elnyomták a szlovákokat, verték a szlovák gyerekeket az iskolában. Ezek olyan történetek, amelyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak. És sajnos van is bennük igazság.

–  Hogyhogy?

–  A 19. század végén, 20. század elején volt egy magyarosító hullám. Sok embertől hallottam már azt a történetet, hogy nádpálcával verte a tanító a gyereket, mert nem tudta a Miatyánkot magyarul. Olvastam egy kiszucai tanítónő naplóját az 1910-es évekből. Leírta, hogy nem sok értelme van a kiszucai szlovák gyerekeket magyar nyelven oktatni: a gyerekek bemagolják ugyan az anyagot, de nem értik. Az akkori politika szívesen magyarosította volna az ország nem magyar anyanyelvű lakosságát is. De eleve a nemzetfogalom is erősen átalakult a történelem folyamán, hiszen a valamikori magyar nemzetbe, a natio hungarica-ba a magyar nemesek tartoztak, akik közül sokan nem voltak magyar anyanyelvűek. Aztán, a reformkorban a nemzetfogalom átalakult. „Nyelvében él a nemzet” – vagyis ha valaki a magyar nemzethez akar tartozni, akkor legyen a nyelve is magyar. Ebben a korszakban sok szlovák magyarosította a nevét és asszimilálódott. Akkor így lehetett karriert csinálni. Most egyébként nagyjából ugyanez megy, csak fordítva.

A szlovákok a kitelepítésekről nem tudnak igazán, mi pedig ezeket a dolgokat felejtjük el. Sem ők, sem mi nem tanultunk erről az iskolában. De biztató, hogy most már van egy történészgárda, akik tényleg tárgyilagosan akarnak ezekről a dolgokról írni. Például a Trianon 100 Lendület kutatócsoport tagjai, Ablonczy Balázzsal az élen. Épp most olvastam vele egy interjút, említette, hogy szoktak találkozni a szlovák kollégákkal. Számomra ez egy reménykeltő dolog. Roman Holecet említhetem meg például szlovák oldalról, őt nagyon tisztelem.

Egyébként a legtöbb szlovák embert egyáltalán nem foglalkoztatja a mindennapokban a szlovák-magyar viszony. Vannak viszont nyitott emberek is az ismerőseim között, akik kifejezetten érdeklődnek a magyar kultúra iránt. Például a szlovák rádióba többször hívott egy újságíró hölgy, aki teljesen nyitottan beszélgetett velem a szlovák-magyar viszonyról. Betelefonálós műsor volt, féltem is a hallgatói reakcióktól, de csupa jó hozzászólás érkezett.

Szlovákiai életem első éveiben szinte egyáltalán nem ismertem szlovákiai magyarokat. Aztán, amikor elkezdtem a szlovák blogot írni, egy sor felvidéki magyar megkeresett, és megköszönte, hogy végre valaki szlovákul ír a magyarok problémáiról. De az ottani magyarok politikai megosztottsága rémisztő! Mindenki utál mindenkit. A legutóbbi választások előtt a Híd és az MKP képtelen volt megegyezni, és annyira látható volt, hogy nem jutnak be a parlamentbe! Nem tudom, mit hittek? Annyi magyar nincs, hogy két magyar párt bejusson, ráadásul nem is szavaz minden magyar magyar pártra. Ezeket én kívülről néztem, mert nekem nincs választójogom, de így is nagyon szomorú volt. Lehet, hogy ez azért is van, mert a felvidéki magyarság egy hosszú csíknyi területen lakik. Persze 100 év alatt valamennyire közösséggé kovácsolódtak, de ez nem olyan, mint például az egy tömbben lakó székelység.

–  Egyházilag hova tartoztok?

–  Katolikusok vagyunk, de én ateista családban nőttem föl. Tizennyolc éves koromban tértem meg, méghozzá Auschwitzban. Ezt is a szlováktanulásomnak köszönhetem. Szlovákul gimnazista koromban kezdtem el tanulni. Anyukámmal voltunk néhányszor Szlovákiában síelni, kirándulni, és megtetszett a szlovák nyelv. Tizenhat éves voltam, amikor vettem egy nyelvtankönyvet. Így kezdődött. Aztán negyedikes koromban az iskolánkból ment egy csoport Auschwitzba, egy szlovák-lengyel-magyar megbékélési konferenciára. Jobbára olyanokat vittek, akik történelem szakra készültek. Az osztályfőnököm ajánlott be engem is a csoportba, mert tudta, hogy szlovákul tanulok. Nem tudom racionálisan megmagyarázni, hogy mi történt, de ott megfordult velem a világ. Valahogyan értelmetlennek tűnt az, hogy ilyen borzalmas halállal annyian meghaltak. Elkezdtem gondolkozni a világ értelméről. Volt ott egy jó fej lengyel pap is, ez is biztosan belejátszott, mindenesetre én utána elkezdtem olvasni a Bibliát, s másfél év múlva, egy felkészítő után megkeresztelkedtem. Később szlovák-lengyel szakra jelentkeztem az ELTE-re, és egy félévet Nyitrán töltöttem ösztöndíjjal. A férjem ott volt német-hittan szakos hallgató. Így ismerkedtünk meg.  

–  Hogyan tanultál meg ilyen jól magyarul? Nagyon jól beszélsz!

Ján Marosz: Sajnos nem tanultam meg igazán. Nyitrán jártam egyetemre. Amikor Diánával megismerkedtünk, először nem tudtam, hogy magyar, mert jól beszélt szlovákul. Hallás után sokat tanultam magyarul, például anyósomtól. Most a gyerekektől tanulok leginkább. Két hónapig jártam nyelvtanfolyamra Budapesten. Sajnos nem volt idő többre. Diána tudja, hogy szlovákul jobban értem, amit mond, ezért nem beszél velem sokat magyarul, pedig én szeretném. Elhanyagolja az oktatásomat.

–  Hogy látod a magyarokat? Hogy éled meg, hogy két nemzetiségűek vagytok?

–  Diánával együtt élve nyilván másként látom egy kicsit. Úgy mondanám, hogy Dél-Szlovákia olyan, mint egy kínai negyed. A magyar nyelv idegen a szlovákoknak, nem értik. De ez északon, például Zsolnán senki sem érdekel. Korábban populista politikusaink voltak, mint például Fico, Mečiar, Ján Slota, és szisztematikusan elhanyagolták a déli részeket, ide nem jöttek befektetések, rosszak az utak, és ennek az a következménye, hogy nagyon sok fiatal elhagyta az országot. Ez az ország legszegényebb része. Most az új kormány próbálja segíteni ezt a régiót. Az a programunk, hogy éljünk együtt, és a magyarok is érezzék azt, hogy ez az otthonuk. 

–  Tehát a populista politika kihasználta a szlovák-magyar feszültségeket.

–  Igen. Ezt hívtuk úgy, hogy magyar kártya. Ha valaki szavazatokat akart kapni, akkor ezt előhúzta, és ezzel akart pontokat szerezni. De hála Istennek ezt csak tíz éve lehetett ennyire erősen kihasználni. Az a helyzet, hogy hosszútávon Európában nem segíti a politikusokat, ha a gyűlöletre beszélik rá az embereket. Most az a baj, hogy nincs képviseletük a magyaroknak a parlamentben. De a mi mozgalmunk rendszeresen szervez találkozót velük, és nagyon szeretnénk együttműködni. Szerintem nagyon fontos, hogy megmaradjanak a kis magyar iskolák. Szerveztünk egy cseregyerek-programot is, ennek keretében magyar gyerekeknek segítünk, hogy jobban elsajátíthassák a szlovák nyelvet. Ugyanis az iskolában úgy tanítják a szlovák nyelvet, mintha anyanyelve lenne a magyar gyerekeknek, pedig a magyar gyerek számára az egy idegen nyelv. A cseregyerekprogram keretében szlovák családoknál töltenek a gyerekek két hetet, gyakorolhatják a nyelvet, és megismerkedhetnek egymással a szlovák és magyar gyerekek. Így oldódnak az előítéletek is. Ez régen is bevett dolog volt: „elküldeni a gyereket német szóra”, ezt a gyakorlatot újítja föl ez a program.

–  Otthon mit szóltak, amikor kiderült, hogy magyar feleséged lesz?

–  A barátaim csodálkoztak főleg. De először én magam sem tudtam, hogy magyar, mert annyira szépen beszélt. Egyébként a mi családunkban is van magyar vonal, az anyai nagymamám is tudott magyarul.

Marosz Diána: Ez sokáig vitatéma volt köztünk, hogy Janko nagymamája magyar volt, vagy magyarul beszélt. Nagymihályi volt. Úgy hívták, hogy Szeghy Erzsébet, de aztán szlovák asszonyneve lett. Még a Monarchiában született, magyar családban. De aztán férjhez ment egy szlovák emberhez, és a gyerekeinek szlovák identitása lett. A nagymama idős korában már senkivel sem beszélhetett magyarul, mert körülötte senki nem beszélte ezt a nyelvet. Én még ismerhettem, és velem mindig magyarul beszélt, tiszta magyarsággal. Hihetetlenül megőrizte a magyar anyanyelvét! Aztán, már a halála után felfedeztem a régi fényképalbumát, ahol minden képaláírás magyarul volt. Mesélte, hogy náluk otthon mindenki magyarul beszélt, csak a cseléd volt szlovák.

Ján Marosz: Igen, de nekem soha nem mondta, hogy ő magyar. Csak azt tudtam, hogy magyarul is tud. A háború után nem volt szabad az utcán magyarul beszélni, ezért nem tanította meg a gyerekeit. Nehéz téma az identitás kérdése. 

Marosz Diána: Később megtudtuk, hogy ez a Szeghy család egy Dunántúlról eltelepült középkori család, és élnek még rokonok Kassán. Őket sikerült nemrég megtalálni, és találkoztunk velük. Voltunk az ősök sírjánál is, ez nagyon nagy élmény volt.

Ján Marosz: Most lesz nálunk Pozsonyban egy hivatalos találkozó. A miniszterelnök, Igor Matovič meghívta a magyarokat, a szlovákiai magyar kulturális, tudományos, egyházi és üzleti élet képviselőit június másodikán, a trianoni évforduló előtt.

Azt szeretnénk mondani a magyaroknak, hogy együtt érzünk veletek, és együtt szeretnénk a jövőbe nézni. Ez egy együtt érző gesztus lesz. Mi is izgulunk, hogy hogyan fog ez elsülni. Örülök, hogy végre ennek az ideje is eljött.