Most, a válság utáni kilábalást tervezgetve érdemes megkérdeznünk ezt a hosszú távra tervezgető fafajtát.
Lechner Judittól, a Magyar Kurír Teremtésvédelmi kalendárium - sorozatának egyik szerzőjétől ezt olvashatjuk a diófáról:
Az ésszerű takarékoskodáson, mértékletes fogyasztáson túl talán az együttműködést, az adakozás és elfogadás áradását is megtanulhatjuk tőle. De általában a fáktól
2015-ben a világ legnépszerűbb (nem phantasy) könyve Peter Wohlleben, A fák titkos élete című műve volt. A szerző például olyan fákról szól, amelyek gyökérzetükön keresztül más fáknak tápanyagot biztosítanak, vagy illatokat adnak ki, hogy figyelmeztessék a többieket kártevők megjelenéséről. 2017-ben megjelent első gyerekkönyve is, melyben arról ír, hogyan beszélnek a fák.
A fák nagyon jól alkalmazkodnak, sőt még tanulni is képesek: ha például egy fának egész életében sok víz áll rendelkezésére, és dőzsöl, de egy aszályos nyáron hirtelen elfogy a víz, a fa ezt meg fogja jegyezni, és később minden évben sokkal takarékosabb lesz a vízzel, mint korábban.
„Áldott az az ember, ki az Úrban bízik, és akinek reménysége az Úr. Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad, és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” (Jer 17,7)
Ez a gyönyörű kép a víz mellé ültetett fáról felbukkan a zsoltárokban is, de hát nem minden fa ilyen szerencsés. Csodálatos képessége az erdőknek, hogy szinte szállítószalagként működve adják tovább a kontinens belseje felé a tengerről érkező esőt. A víz mellé ültetett fa, amelyik bőven részesül a csapadékban is, a párologtatás révén újra a levegőbe juttatja a vizet, saját testén áramoltatva keresztül, és ha már felhővé gomolyodtak, így viszi a szél tovább a távolabbi vidékekre.
Működött ez a vízszállítási rendszer a Kárpát-medencén belül is, amíg az ártéri erdők hasonló módon tudtak gazdálkodni a tavaszi áradások ajándékával, az uralkodó széljárás visszavitte a nyáron elpárologtatott vizet újra a forrásvidékre, így tartva körforgásban, többször „újrahasznosítva” a tenger felől egyszer már ideérkezett esőket. Minden egyes fa részesül a többiek ajándékában, és továbbít valamennyit a víztől távolabb élő társainak.
Mi történt idén a diófával?
Április elején az utolsó éjszakai fagy elérte a diófa friss, pár napos hajtásait. Talán volt a fának egy pontos terve, ami még tavaly ősszel készült, hogy melyik rügyet indítja meg először, szépen kerekítve a koronát, arányosan növelve a méretet, kibontva az arasznyi barkákat, amiből a szél szállítja majd a virágport a szomszédoknak, és a parányi hajtások végén már ott voltak készenlétben a gyümölcskezdemények is, várakozva a megtermékenyülésre.
Hát ez a terv egy éjszaka alatt csődöt mondott.
De pár nap múlva, az eddig zárt oldalrügyekből újraindult az élet! Ha nincs a fagy, ezek a rügyek talán örökre álomba merülnek, vagy láthatatlanul egyre mélyebbre süppedve a vázágakba, évek múlva törnek ki hirtelen, egy sérülés vagy még erősebb fagykár hatására. Tökéletesen megformálva, de még kicsit összekuszálódva, sietve bomlanak ki, aztán szépen elrendeződnek, feltérképezik az irányokat, égtájakat, árnyékoló szomszédokat, és kitöltik a teret, hogy minden kis fénysugarat hasznosíthassanak a levelek. Nem véletlen, hogy a diófa ágai ennyire görbén, zegzugos szabálytalanságban növekednek, hiszen négy-öt évenként megismétlődik a tavaszi fagykár. Igaz, az idei veszteség már nem pótolható, de a fa mégis újratervez, lemondva most már a bőséges termésről, az elegáns koronaformáról, tudomásul véve a szomszédok előnyét a fényért való versengésben…
Különös ez a tavasz, a hónapok óta tartó aszály miatt a levegő szinte olyan száraz, mint a sivatagban, ezért is volt ilyen nagy áprilisban a napi hőingadozás. Bizony sokfelé elfagytak a kajszibarack, a szilva virágai is. A magok sem igyekeznek kikelni, az öntözés nem pótolja a légnedvességet, de a talajt cserepesre szikkasztja. Csak a sziklakert pompázik, a párnás növésű, mélyen gyökerező sziklalakóknak ismerős ez az erős napsugárzás, végre otthon érzik magukat.
Érdekes, hogy mióta leállt a gazdaság, mérséklődött a közlekedés, kevesebb a szennyező anyag a levegőben, éjszaka szebben ragyognak a csillagok, nappal is szinte sötétkék az égbolt. Lehet, hogy emiatt is voltak fagyosabbak az áprilisi éjszakák?
A lombfakadással a fák, a cserjék megpróbálnak segíteni ezen az áldatlan helyzeten. A téli, kora tavaszi csapadékot felhasználva kihajtanak, árnyékot adva a földnek, és párát bocsátva a levegőbe enyhítik a szárazságot, mérsékelve így a fagyveszélyt. Talán lassan a párából felhők is születnek, esőt hozva a szikkadt földnek…, de ezt mind a tartalékból kockáztatják, az igazi, bőséges, áztató csapadékra, úgy tűnik, még mindig várni kell. Egyelőre nem is növesztik nagyra most a leveleiket, bölcsen csökkentik a párologtató felületet, gazdálkodnak a szűkös készletekkel.
(Forrás: magyarkurir.hu: Lechner Judit cikke)
