Hívő emberek számára fontos jelképeket meggyalázni nem a szabadság ereje, hanem az érzelmi mélyszegénység jele.

A múlt héten alaposan megkavarta az állóvíznek amúgy sem nevezhető hazai közbeszédet Pápai Gábor karikatúrája. A Népszava karikaturistájának sikerült kiverni a biztosítékot azzal, hogy Müller Cecíliát a megfeszített Jézus társaságában ábrázolta, és a humorosnak szánt “Alapbetegsége függőséget okozott” mondatot biggyesztette a rajzhoz. A reakciók jól kiszámítható módon meg is érkeztek.

Voltak, akik mélyen megbotránkoztak, mások semmi kivetnivalót nem találtak benne, megint mások pedig kifejezetten zseniálisnak és igaznak találták a karikatúrát.

Mint a kereszténységet érintő valamennyi közéleti vita esetében, úgy ebben a dologban is rendkívül fontosnak tartom, hogy mindenekelőtt válasszuk szét a keresztény szó spirituális, illetve kulturális dimenzióit, különben – szokás szerint – az egész diskurzus elvész a különböző értelmezési keretek közti bábeli zűrzavarban! Épp ezért most vágjunk is bele, hogy aztán visszatérhessünk Pápai rajzához!

A kereszténység spirituális dimenziói

A “keresztény” szó eredetileg egyszerűen azt jelenti: krisztusi, Krisztust követő. A kereszténység – ha nagyon leegyszerűsítjük – a bűneinkért meghalt és föltámadt Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat megélését jelenti, tanításainak elfogadását, és az őt követőkkel való testvéri kapcsolat megélését. A keresztény spiritualitás lényege tehát a Szentháromság Istennel való személyes kapcsolat, mely során a hívő ember Krisztus evangéliumának szolgálatába lép, hogy a Szentlélek segítségével Isten országának építésén munkálkodjon.

Márpedig ez az ország igen különös, hiszen nem e világból való: legfőbb közjogi méltósága egy ókori, hajléktalan rabbi, akit köztörvényes bűnözőként ítéltek halálra és végeztek ki. Ez a király, Jézus, azt tanította, hogy az ő országában minden pont fordítva működik, mint ahogy ezen a világon megszoktuk: ami ott bölcsesség, e világ szemében bolondság, ami ott erő, az e világban gyöngeség, ami ott győzelem, e világ szemében vereség. Isten országának kiteljesedése Isten ígéretein és a Szentlélek munkáján nyugszik – emberi erővel, erőlködéssel, befolyással, módszerekkel, pénzzel vagy fegyverekkel képtelenség azt előremozdítani.

A kereszténység kulturális/civilizációs dimenziói

A keresztény kultúra egy nagyon is e világi civilizációs, társadalmi rendező elv, mely a zsidó-keresztény vallások köré szerveződött társadalmak alapértékeit tekinti irányadónak, archetípusait pedig civilizációs oszlopainak. A keresztény kultúrkörhöz való tartozás nem spirituális, de még csak nem is vallási kérdés, erre utal a jól ismert mondás: “Európában az ateista is keresztény.” (Ez olyannyira igaz, hogy a keresztény kultúra alapértékeiben gyökerezik maga a szekularizáció is.)

A keresztény kultúra köré szerveződött társadalmak hozták létre az írott történelem eddigi legsikeresebb, legjobban prosperáló civilizációját. A keresztény civilizáció ugyanúgy jött létre és működik, ahogy minden más civilizáció: véres hódítások, tűzzel-vassal kikényszerített behódolások, fegyverekkel vívott brutális háborúk alapozták meg (a “keresztény” Amerika megalapítása, Szent István “keresztény” Magyarországa stb.), más civilizációkkal szembeni kőkemény érdekérvényesítés tartja fenn, mégpedig pontosan addig, amíg nem jön egy nála erősebb, életképesebb civilizáció, amely pont úgy törli el a Föld színéről, ahogy ő tette annak idején a nálánál gyengébbel.

Ezek figyelembevételével elsőként hívő keresztény emberként, a keresztény spiritualitás nézőpontjából fejteném ki a véleményemet Pápai rajzáról.

Bár megértem a megbotránkozó keresztényeket, egy ilyen helyzetben érdemes tudatosítanunk, hogy Jézus “becsületét” nem kell megvédenünk a “világ” előtt, őérte nem szükséges revansot vennünk, hiszen ő maga azért jött, hogy megalázza magát, engedje, hogy leköpjék, megkorbácsolják, kigúnyolják és megfeszítsék.

Ha Péter apostollal eltetette a kardot, amikor meg akarta őt védelmezni (pedig ott nem csak gúnyrajzról volt szó), mi se akarjunk heveskedni az ő védelmében. Jézus a megaláztatások néma elszenvedésében és az önként vállalt kereszthalálban Isten irántunk való szeretetét akarta bemutatni. Mi se akarjunk heveskedéssel válaszolni, ha őt, vagy rajta keresztül minket provokálnak. A bennünk, hívő emberekben ott szunnyadó vallásos kispolgár persze fontoskodva ágaskodik ilyenkor, de a Szentírásban meggyökerezett élő hit méltósága elcsendesítheti a szívünkben ezt a hangot.

Másodsorban egy keresztény kultúrára épülő, európai civilizációban élő polgárként mondanám el a véleményem. Pápai rajza jól mutatja, hogy a progresszív liberalizmus csak nevében liberalizmus, a valóságos megnyilvánulásaiban sokkal közelebb van a marxizmus totalitárius jellegéhez, mint a szabadság szenvedélyes szeretetéhez. Hadd fejtsem ki, miért gondolom így! Az egész politikai korrektség – az újbaloldal áldozati fetisizmusával karöltve - elvileg arra épül, hogy ne sértsük meg mások érzékenységét, ne bántsunk meg másokat, engedjük, hogy mindenki szabadon és háborítatlanul élhessen a saját identitása, maga választotta értékrendje szerint! Ne bántsunk meg senkit a bőrszíne, vallási meggyőződése vagy szexuális beállítottsága miatt! Legyünk toleránsak, elfogadóak, legyünk modernek, tehát haladók, progresszívek!

Én ezzel nagyon egyet tudnék érteni, és szívesen azonosulnék is vele, amennyiben nem azt látnám, hogy mindez a fene nagy tolerancia csak arra vonatkozik, aki a “jó” oldalon áll. Csak a szemléltetés kedvéért: Niedermüller Péter ominózus esete tökéletesen kifejezi ezt a kettős mércét. Ha egy haladó a fősodratú médiában a “fehér, heteroszexuális, keresztény férfiakat” “rémisztő képződmény”-nek nevezi, az felvilágosult, progresszív gondolatnak számít, olyannyira, hogy ez az állítás tökéletesen kompatibilis az ultrafeminizmus, a neomarxizmus, valamint Hollywood világszemléletével is. Pedig hogyan különböztetett meg, azonosított és minősített egy embercsoportot? Fehér (bőrszín), heteroszexuális (szexuális irányultság) keresztény (vallási meggyőződés) férfi (nem). Én akkor lennék szívesen “haladó”, ha ezt a megnyilvánulást nem magyarázná, igazolná utólag a haladárok hada, hanem pont ugyanolyan megítélés alá esne, mintha valaki a “néger, homoszexuális, muszlim nőket”, vagy a “vöröshajú, transzszexuális, zsidó férfiakat” nevezné rémisztő képződményeknek. Valóban létezhetnek embertársaink közt “rémisztő képződmények”, de ha ennek kritériumaként a bőrszínüket, szexuális beállítottságukat, vallásukat vagy nemüket határozzuk meg, akkor tessék mondani: ez miben is különbözik a nemzeti szocialisták alapelveitől?

Ez az ideológiai egyirányúság mélyen átitatja a progresszió értékvilágát: az LMBTQ mozgalom értékeit fölmutatni a szabadság színtiszta megtestesülése, de a Család Éve alkalmából konferenciát rendezni (Verona, 2019), az már maga a homofób, kirekesztő fasizmus,

ami egyenesen a legsötétebb korszakot idézi. (Nem, nem azért, mert ott ez vagy az hangzott el, hanem jó előre, ideológiai alapon: ugyanis a 444 publicistája előre megírta, micsoda rettenetes dolgokat mondott a konferencián Novák Katalin, sőt, még azt is, hogy hogyan reagált rá a közönség. Miközben a cikk megjelenésekor még föl sem lépett a konferencián... Ebben nem a konkrét sajtóetikai probléma a legijesztőbb, hanem az egész sztorit mozgató koncepció!)

A legelképesztőbb együttélési formákat természetesnek tartani, a poliamóriától a vérfertőzésen és a nekrofílián át a pedofília fokozatos elfogadtatásáig természetes és modern dolog, sőt, a szabadság lakmuszpapírja, de kijelenteni, hogy létezhetnek férfi és női princípiumok, nemek közti biológiai különbségek, és ezek más és más életformát eredményezhetnek a két nem képviselőinél - halálos gondolatbűnnek számít, ami azonnal mozgásba hozza a saría nyugati megfelelőit, az ideológiailag bekötött rögtönítélő bíróságok intézményrendszerét. Ilyenkor megszűnik a jog uralma, nem létezik az ártatlanság vélelme, nincs tárgyalás, nincs védelem, ellenben a középre lökött szerencsétlenre ráolvasott vád már maga az ítélet is, ami azonnal végrehajtandó lincselésbe torkollik. (Ilyenné vált a me-too mozgalom működése is.)

Nos, akkor ezek után nézzünk rá ismét Pápai alkotására! Ő nyilván “csak” oda akart szúrni egyet Müller Cecíliának (amihez persze elidegeníthetetlen joga van), ám ezt amolyan felvilágosult, progresszív módon úgy csomagolta, hogy közben egészen pontosan tudta, hogy ezzel nagyon sok embert fog megbántani. Nem arról van szó, hogy valami elkerülte a figyelmét, és ezzel megbántott másokat, hanem hogy szánt szándékkal provokált. Igen, amikor a szerkesztő átvette az anyagot, abban a pillanatban tudták, hogy majd mit fog okozni a rajz, és ennek tudatában publikálták. Hamiskás mosollyal össze is kacsintottak, ahogy elképzelték, amint a sok csökött agyú, vallásos képmutató sivalkodni kezd, ahogy a nép ópiumától lezüllött, bégető birkák mekegni kezdenek, és mélységes felvilágosultságukban már előre élvezték a dolgot.

Ezt a felsőbbrendű arroganciát, a kereszténység legszentebb szimbólumaival való szándékos provokációt ugyanaz a “felvilágosult tudat” mozgatja, mint a jakobinusokat, midőn a francia forradalom nagyobb dicsőségére 1793 novemberében a Notre Dame ősi falai közt celebráltak fényűző ünnepséget az Értelem számára, mely során az igazi templomi oltár helyén emeltek oltárt az általuk fölemelt új istenségnek: a Szabadságnak (így, nagy kezdőbetűvel, jelentsen ez bármit is). Igen, ez a “Szabadság”-eszmény vezette Pápait, amikor megalkotta az ominózus karikatúrát, mint ahogy ugyanez vezette Marxot, Lenint, Maót, Sztálint, Ceaucescut, a naomarxista “hatvannyolcasokat” ifjú követőikkel együtt, és ugyanez a “Szabadság” vezette a mostani szerkesztőket is, aki szemrebbenés nélkül leközölték a rajzot. És persze pont annyit ér a “Szabadság” is, amelynek nevében mindezt megtették.

Mert az igazi szabadság ereje nem abban áll, hogy meggyalázhatod a hívő embertársad számára szent dolgokat, hiszen ez éppen az érzelmi mélyszegénység jele, hanem hogy miközben szabad vagy hinni és nem hinni, elfogadhatod azt a felebarátodat is, aki másként látja a dolgokat. Ez pedig nem vallási kérdés, hanem kultúra és kulturálatlanság kérdése.

Összefoglalva tehát, szerintem Jézus és a keresztény vallás méltóságát nem kell féltenünk Pápai Gábor karikatúrájától, a keresztény kultúrát pedig egyelőre azért nem kell féltenünk tőle, mert nem egy erősebb, életképesebb kultúra jelent meg Pápai gúnyrajzában (és annak ideológiai hátterében), hanem a kulturálatlanság.

Bolyki László

(Illusztráció forrása: papaigabor.wordpress.com)