Úgy tűnik, a válsághisztéria folyamatos fenntartása ma szükséglet, sőt, függőség.

Lassan már hallani sem bírom a COVID és a koronavírus szavakat. Nem elég, hogy az embereket járvány sújtja, nem elég, hogy emiatt másképp kell alakítanunk a hétköznapokat. Nem, ezen felül még mindenkinek minden mást ki kell hajítania a szemétbe, hogy koronavírus-szakértővé váljon és szüntelenül erről trécselhessen.

Egyre kevésbé vagyok képes ellenállni annak a kísértésnek, hogy úgy véljem,

nemzedékünk elsősorban nem a koronavírustól szenved, hanem sokkal inkább – tulajdonképpen már évtizedek óta – egy sokkal elterjedtebb és sokkal veszélyesebb járványtól, a válságvírustól.

Ez a járvány talán a Római Klubnak a globális világválságról szóló beszámolójával kezdődött, 1980 körül. Azóta egyre sebesebben követik egymást a válságok: a téma változik, de a válság velünk marad. A legutóbbi a menekültválság volt, amikor mindenki, valóban mindenki csak a menekültekről tudott beszélni, és mindent a menekültproblematika serpenyőjébe hajított. Nos, ma már ez szinte teljesen feledésbe merült, mivel van koronánk, ami kitölti az életünket, amit befalunk és amin szüntelenül kérődzünk.

Magyarországon, szeretett hazámban hetek óta létezik egy olyan törvény, amelynek értelmében a rendőrség elviszi azokat, akik hamis híreket terjesztenek a járványról. Megbüntetik őket – állítólag már 50-60 eset létezik. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni a járvány keménységét, még kevésbé akarom lejáratni kormányunk sok válságkezelő fáradozását, és azt a kérdést sem akarom föltenni, hogy a nagy egyházak kormányhű döntései tárgyi vagy más alapokon nyugszanak-e. Nem, mindezt nem akarom – mégpedig abból az egyetlen okból kifolyólag, hogy nem rendelkezem elegendő ismerettel. Egyszerűen sejtelmem sincs arról, mi ez a vírus, és nem is tartom feladatomnak, hogy legyenek róla sejtelmeim. Minden reggel ránézek az internetre, hogy mi a teendő, mit kell kerülni, és ahhoz tartom magam. Ennyi.

A karantén miatt zárva az egyetem, online találkozunk a hallgatókkal és a kollégákkal is. A PhD-hallgatók online jönnek konzultációra. Az egyetemi és a kari tanács online beszéli meg a dolgokat. Az ülések rövidebbek. A templomok zárva vannak, hittestvéreinkkel online találkozunk. A teológusok köre online olvas és beszél meg cikkeket. Minden online, de sok minden már régebben is online zajlott. És sok mindent, aminek már korábban is így kellett volna működnie, most állítottak át online-ra. Köszönjük, Korona! A naptárból kihullik minden konferencia, nem kell annyit utazgatni. Némely találkozót mégis megtartottak és megtartanak online – kisebb a költség. Köszönjük, Korona! Mindent egybevetve a járvány nem változtatta meg gyökeresen az egyetemi ember életét, bár persze másképpen dolgozunk, esetleg többet is.

Ellenben, hála a Koronának, sok kreativitást lehet megfigyelni. Az online-kurzusokban gyakran több a fantázia és jobban rá vannak hangolva a mai diáknemzedék tanulási kultúrájára, mint az offline-kurzusok. Időbe kerül, de olyan ez, mint egy reboot, mint a rendszer újraindítása. Új kihívás arra, hogy megtanuljuk a mai kommunikációs kultúrát, és irgalmasan elfogadjuk a magunk és mások dadogását. Még sosem láttam olyan sok kreatív istentiszteletet, mint most; pap barátaimról nem tudtam eddig, mennyire eredetiek. Ritkán tapasztaltam meg olyan élénken sok hívő nagykorúságát, mint ezekben a napokban. Büszke vagyok, amikor manapság értelmesen vitáznak az Eucharisztiáról, amikor ma fel lehet tenni olyan kérdéseket, amelyek korábban egyáltalán nem lettek volna értelmesek. Olyanokat, hogy tulajdonképpen mit is jelent a gyülekezet, a kommúnió, mik az egyházi szerepek és hol vannak a hozzáférési jogosultságok határai? Mivel a társadalomban és az egyházban ma korlátozott feltételekkel zajlik a kommunikáció, kritikusan és kreatívan gondolkodunk ezekről a határokról.

Nem a járvány jelenti a válságot, hanem maga a válság a járvány.

Jól-rosszul, gyorsan vagy botladozva, de megoldjuk azokat a problémákat, amelyekkel a megváltozott életfeltételek miatt meg kell birkóznunk. De úgy tűnik, hogy az izgatottság, a válsághisztéria folyamatos fenntartása ma szükséglet, sőt, függőség, ezért a járvány múltán is új tárgyakat akar majd találni magának. Magyarországon ma a válságmánia az alapvető kérdés – kerítések által ölelt kis országom e tekintetben bizony globális jegyeket mutat. A válságvírus teszi fel ma a tulajdonképpeni kérdést a hitem és a teológiám számára is.

Miért vannak ma annyira ráutalva az emberek a válságra, miért akarnak minden nap válsághírekkel jóllakni? Miközben így imádkoznak, a válságból kiáltok Uram, hozzád, miért nem tudják (vagy nem akarják?) meghallani az Úr válaszát. Talán azért, mert akkor elveszítenék egyetlen témájukat, gerincvelejük egyetlen táplálékát, a válságot. Talán eltűnt a létbiztonság tudata, és az ontológiai bizonytalanság a magyarázata annak, hogy az emberek nem problémákat látnak, amit nekik kell megoldaniuk, hanem válságban érzik magukat – passzívan? Nem inkább az isteni gondviselésbe vetett reményt kellene memorizálnunk, hogy visszanyerjük egzisztenciális tartásunkat? A keresztényeknek és az egyházaknak nem inkább meg kellene találniuk azt a kontraszt-stílust, amely csökkenti az izgatottságot, hogy megszólalásaik belső nyugalmat és biztonságot árasszanak?

Nem lehetünk korona-specialisták, nem is kell azzá lennünk. De nem spórolhatjuk meg, hogy válság-specialisták legyünk, nem utolsósorban a zsidó és keresztény hitletétemény miatt.

Máté-Tóth András

(Illusztráció: soaringfamilies.com)