Húsvéthétfőn bevezethetnénk a tamáskodás népszokását, a locsolkodás úgyis kihalófélben van.

Olyan sokszor mondjuk egymásnak szemrehányóan: ne tamáskodj! Pedig Húsvéthétfőn bevezethetnénk a tamáskodás népszokását, a locsolkodás úgyis kihalófélben van. Húsvét másnapján átmennénk egymáshoz és jól megbeszélnénk egymással, ki mit nem tud elhinni nagyhét eseményeiből. Szerintem forradalmi változást tudna előidézni hitünkben. Például, hogy nem nagyon maradna langyos keresztény a Földön, mert előbb-utóbb végre mindenki döntene arról, hogy miben hisz, és miben nem. Ránk férne ez a bizonyosság. Jót tenne a lelkünknek, mert újra tudnánk, merre haladunk.

A kételkedés képessége velünk születik, gyerekkorban egyszerűen kíváncsiságnak hívjuk. Sajnos ezt sokszor a szüleink vagy az iskola öli ki belőlünk, amikor nem kapunk választ kérdéseinkre.

Sőt, azt is éreztetik velünk, hogy tulajdonképpen idegesítőek vagyunk, fogadjuk el, hogy az úgy van, és különben is, üljünk már rendesen a széken, és együk meg a babfőzeléket, különben nem lesz desszert. Mi meg ott maradunk a bennünk ragadt kérdésekkel, melyeket szép lassan már nem is teszünk fel senkinek, leginkább már magunknak sem. 

Na, de nem azt akarom kihozni ebből, hogy milyen sanyarú tud lenni a legtöbb ember gyerekkora, hanem azt, hogy a kételkedés szerepét alábecsüljük, sőt, valami rosszként tekintünk rá. Amikor kételkedünk, olyan érzésünk lesz, mintha valami közös megegyezést rúgnánk fel, amiben mindenki más meg van nyugodva, csak mi nem értünk valamit.

Pedig hol tartanánk a nagy kételkedők nélkül? Még mindig azt gondolnánk egoista módon, hogy körülöttünk forog a Nap, hogy romantikus estéken a Hold süt le ránk, ja, és fapados járatra se nagyon mernénk felülni, hiszen ki tudja, hogy veszi majd a nagy kanyart a Föld laposabbik végén. A tudományban tehát a kétkedés bebizonyította létjogosultságát, de valamiért a hit terén ellenséget látunk benne.

Az is lehet, hogy a hittant tanító néni annak idején olyan szigorú volt, hogy még fejben sem merünk vele vitatkozni, felnőttként sem. Jó, belátom, gyerekkorban van létjogosultsága annak, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen elfogadjunk. A fizikában is megvannak az axiómák, melyeket nem bolygatunk. A felnőtteknek viszont receptre írnám fel a tamáskodást, hogy mindaz, amit megtanultunk, személyes tapasztalattá válhasson.

Én erre egy zarándokút során jöttem rá. Egy nagy csoporttal voltam, ők már nem először jártak ott, tudták a dolgukat. Minden kellékünk megvolt az imádságos zarándoklathoz: pap, gitáros, imák, dalok és nyitott lélek bekészítve. Hegyet másztunk, és én három óra tömény áhítat után nem éreztem semmit. Féltem bevallani még magamnak is, hogy ami a többieknek segített, nekem nem.

Elindultam hát visszafelé a buszhoz, és csak arra tudtam gondolni, hogy itt már nem történhet semmi. Mindenki más látta és érezte Istent, de én nem. Kicsit pereltem is vele emiatt, és mintha csak erre várt volna, ott, a cipőm orrát nézve lefelé jövet a hegyről adta meg a bennem rejlő legnagyobb kérdésre a választ. Akkor tapasztaltam meg, hogy Istennek mennyire személyes, külön nekem szóló üzenete van. Lenyűgözött, ahogy kivárta, hogy őszinte legyek vele. Én innen számítom felnőtt hitemet, igazi megtérésemet, a valódi párbeszéd kezdetét. Azóta merek Tőle személyesen kérdezni. Bármit, bármikor.

A kételkedés nálam nem a gátja lett a hitnek, hanem a motorja. A személyes kérdéseimre kapott válaszok pedig olyan bizonyossággá fejlődnek bennem, amit senki nem tud megingatni.

Ne féljünk tehát kételkedni, kérdezni és kérni, mert Tamás nem rosszabb a többi apostolnál! Számomra inkább példakép, mert nem játszotta meg a hitet csak azért, mert kilógott a sorból.