Megtehette volna, de nem akarta. És nem azért halt meg, mert ezt mérte rá a sors, hanem mert szabadon így döntött.

Különös egybeesés, ahogy az idei böjti időszak nagy része egybeesett a világméretű járvány miatti kényszerű bezárkózással, globális szintű karanténnal. Mintha a Covid-19-en keresztül Isten azt üzenné izgága, túlmozgásos teremtményének, a Homo sapiensnek, hogy most mégsem a Harari-féle “Homo Deus” ideje jött el, hanem a “Home sapiens”-é, hogy amíg otthon vagyunk, egy kicsit elgondolkodhassunk magunkról és persze őróla is. Nagypéntek tragédiáját, testet és lelket szaggató fájdalmát nem könnyű megérteni. Elsőre abszurdnak tűnhet, hogy mi ünnepelnivaló van egy rabbi elárultatásában, megkínzásában és brutális kivégzésében. Ám minél jobban megértjük, annál nagyobb belső békére és szabadságra juthatunk, ugyanis Jézus szenvedései és halála az evangélium szívéhez vezethetnek közelebb minket. Erre a megértésre pedig igen nagy szükségünk lehet a mostani időkben, amikor a szenvedés és a halál egyetlen lépésre van mindnyájunktól, ezért könnyen és hamar átitathatja a szívünket a félelem és a rettegés bénító mérge. Ennek érdekében két egyszerű fogalmi elkülönítést szeretnék bemutatni, melyek engem Húsvét üzenetének mélyebb megértésében segítettek.

Sors vagy kereszt

“Mindenkinek megvan a maga keresztje” mondja a közszájon forgó népi bölcsesség. Ez alatt azt értjük, hogy nincs olyan ember a Földön, aki ne viselne terhet. Az egyik ilyet, a másik olyat, a harmadik pedig amolyat. Ergo ne irigyeljük a másik embert a sorsáért, mert ugyebár neki sem könnyebb. Hiába van a szomszéd Béláéknak BMW X6-osuk, nekünk meg csak Suzukink, ne irigyeljük őket, hiszen Bélának gyomorfekélye van a céges dolgai miatt, a felesége túl jóban van a hentes Gyurival, a lányáról, Boriról meg a fél város tudja, hogy füvezik. Na, ugye! És bár a népi bölcsességek szintjén igen hasznos lehet ez a megközelítés, ennek a mondásnak pont annyi köze van Nagypéntekhez, mint Béla gyomorfekélyének Jézus megkorbácsolásához.

Természetesen minden embernek vannak terhei, nehézségei: ilyen a vállalkozással járó feszültség, a bolond szomszéd, a szadista főnök, a megörökölt betegség, a munkahelyi probléma, vagy éppen a világméretű járvány. Csakhogy az efféle teher nem kereszt, hanem sors. 

A kereszt az a teher, amit úgy veszünk fel és úgy cipelünk, hogy egyébként nem lenne muszáj. A sors pedig az a teher, amit muszáj vinnünk anélkül, hogy eldönthetnénk, akarjuk-e vagy sem. Az imént felsorolt terheket ugyanis nem áll módunkban nem hordozni, letenni, megváltoztatni, muszáj vinnünk: ezt kaptuk, ez a sorsunk. Amit tehetünk, hogy eldöntjük: méltósággal, vagy anélkül hordozzuk. Ez sem kis feladat, valljuk meg, de ettől ez még nem kereszt.

A nagypénteki áldozat lényege éppen abban állt, hogy Jézusnak lett volna hatalma arra, hogy letegye a keresztet, hogy nevetségessé tegye a gyűlölködő vallási vezetőket, hogy elkergesse az üvöltöző csőcseléket és lefegyverezze a kivégzését végrehajtó római katonákat. Csakhogy ő nem Isten mindenható erejével, hanem az ő szeretetével akar lefegyverezni minket, ehhez pedig arra volt szükség, hogy fölvegye a keresztet és végigmenjen a borzalmas úton, amelyen végül Isten bárányaként helyettünk és értünk adja az életét. A keresztet azért vitte, mert önként vállalta, hogy engesztelő áldozattá legyen értünk, bűnös emberekért. Tehát nem a szögek tartották őt a kereszten, hanem az irántunk való halálos szeretete.

Miközben hordozzuk a karantén miatt ránk nehezedő terheket, a fertőzés állandó fenyegetettségét, nyögjük a bezártság léleknyomorító hatásait, és aggódva nézzük a bizonytalan jövő sötét felhőit, tudatosítsuk magunkban, hogy most ez a mi sorsunk. Ha pedig sorsunk miatt panaszkodni, lázadni, méltatlankodni volna kedvünk, gondoljunk arra, hogy szilárd ígéretünk van arra nézve, hogy a sorsunk, még ha nehéz is, egy Isten terve szerinti csodálatos végkifejletbe torkollik majd: “Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” (Róma 8:28) Vagy ahogy az egyik kedvenc énekem mondja: “Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.” Ha így tekintünk az életünkre, akár most is, amikor a négy fal közt várjuk, hogy mi fog történni velünk és körülöttünk, akkor új dimenzió nyílhat meg, és fölfelé nézve egy teljesen új perspektívából nézhetünk sorsunk alakulására.
Ha ezt megtapasztaljuk, Jézust követve a sorsunk keresztté nemesedhet, amely által ebben a helyzetben is fölragyoghat az evangélium.

Ha a keresztjét hordozó Jézust szemléljük, fölé tudunk emelkedni az önsajnálatnak, gátat szabhatunk a lelkünkből feltörő örökös panaszáradatnak és végre körülnézhetünk: vajon mi az, amit megtehetnénk valakiért, hol az a teher, amit szeretetből és nem muszájból vennénk magunkra?

Amit úgy vinnénk ezekben a napokban, hogy egyébként nem lenne kötelező, pusztán a Krisztus és az embertársaim szeretete motiválna benne? Újra és újra hallunk megrendítő bizonyságtételeket orvosokról, ápolókról, papokról és egyszerű, hétköznapi emberekről, akik saját biztonságukat, egészségüket, sőt, életüket tették kockára, hogy másokon segítsenek, hogy mások élhessenek. Olyan emberek, akiknek nem lett volna kötelező, mégis segítettek a még náluk is elesettebbeken.

Ezek után különös újra megfontolni, amit Jézus mondott: “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9:23)

Túlélés vagy feltámadás

Nagypéntek és Húsvét arra is megtanít minket, hogy ha Krisztust követed, a hited fókuszában ne a túlélés, hanem a feltámadás legyen. A tanítványok összeomlásának lényege abban állt, hogy az ő gondolataikban és várakozásaikban Jézusnak ott és akkor, Jeruzsálemben kellett volna létrehoznia Isten országát, mégpedig úgy, hogy hazaküldi a rómaiakat, fölszabadítja Izráelt és elhozza a régen várt békét, jólétet és gazdagságot. Terveik főként erre a földi életre szóltak, olyannyira, hogy gondolatban már le is osztották egymás közt az Isten Országa Zrt. felügyelőbizottsági posztjait, megegyeztek, hogy melyikük ül majd a Messiás jobb és bal keze felől, ha pedig nézeteltéréseik adódtak, nagyokat veszekedtek egymással, hogy ki a nagyobb közülük.

Ehhez képest végig kellett nézzék, ahogy Jézust elfogják, elítélik, megkínozzák és megölik. Ők azt hitték, hogy Jézust nem foghatják el soha, hiszen már addig is egy csomószor próbálták, de mindig kiment a kezeik közül. Mikor aztán elfogták, azt hitték, nem ítélik halálra, vagy ha igen, akkor nem feszítik meg, vagy ha meg is feszítik, életben marad. Esetleg tényleg leszáll a keresztről és túléli ezt az egész őrületet. Nem élte túl. Mivel pedig az ő reménységük horizontján az evilági élet, annak kiteljesedése állt, meg voltak róla győződve, hogy ha Jézus meghalt, akkor nem lehetett ő a Messiás.

Akkor tehát hogyan változtak meg ezek a frusztrált, kiégett emberek oly mértékben, hogy hamarosan ők maguk váltak az evangélium hiteles forrásaivá? A változáshoz a kulcsot az emmausi tanítványok történetében tárja elénk Lukács evangéliuma, midőn a hitevesztett tanítványoknak maga Jézus magyarázza el a lényeget, mégpedig egy költői kérdés formájában: “Hát nem ezeket kellett elszenvednie Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24:26) A helyes válasz: De!

A döbbenetes, egyben sorsfordító felismerésük az volt, hogy megértették: Jézus nem is akarta túlélni Nagypénteket. Ugyanis más volt a terv: szenvedni, meghalni és föltámadni. Ám ez a terv olyan mértékben szembe megy mindennel, amit a természeti ember, illetve az emberi természet valaha is gondolt, kívánt, érzett és tapasztalt, hogy hiába mondta el Jézus többször is, “nem hallották meg” a tanítványok. A fülükkel ugyan hallották, de lelkük mélyén elhárították, mivel képtelenek voltak befogadni azt.

Azt gondolom, ezzel mi is így vagyunk. Olyan kultúrában élünk, ahol mindent eltávolítottunk magunktól, ami a szenvedésre, a fájdalomra és a halálra emlékeztethetne minket. Ahogy a 19. században a szex, úgy a mai ember számára a halál a tabu téma. Minden az élet élvezetéről szól, arról, ami nekünk jár, ami a saját életünket kiteljesítheti, szebbé, jobbá, bőségesebbé teheti.

Lelki nyugalmunk megőrzése érdekében elsáncoljuk magunkat az élet-halál kérdésektől biztosításokkal, vésztartalékokkal, megtakarításokkal, védőoltásokkal, ipari kamerákkal, légzsákokkal, kipörgésgátlókkal, újabban pedig raklapnyi liszttel, 15 kilométernyi vécépapírral és több tonna kristálycukorral.

Így próbáljuk megteremteni magunknak azt az illúziót, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, sőt, uraljuk a helyzetet, mi ülünk a kormánynál. Ám vannak pillanatok, amikor a szorongásaink miatt fölépített kulisszáinkról kiderül, hogy fabatkát sem érnek, a vasbetonnak tűnő biztonsági falak egy szempillantás alatt elporladnak, vészfékeink befuccsolnak, és miközben ott állunk pőrén, a félelemtől és a kétségbeeséstől reszketve, rájövünk, hogy nagyon is sebezhetőek, kiszolgáltatottak, végső soron pedig halandók vagyunk. Ilyenkor szoktuk azt mondani: “Itt már csak imádkozni lehet...”

Ilyen ez a mostani, kétségbeejtő helyzet is, amely rettegésben tartja a világot. Éppen ezért óriási lehetőség számunkra, hogy megértsük, amit a tanítványok megértettek, és átállítsuk hitünk fókuszát a túlélésről a feltámadásra, a saját boldogulásunkról Isten munkájára, a mulandóról az örökkévalóra.

Erre most mondhatja valaki: “Kösz szépen a vigasztalást! Szóval úgy higgyek Istenben, bízzak Jézusban, hogy ne az legyen a végső kérdésem, hogy túlélem-e a koronavírus járványt vagy sem?” Pontosan! Mert nem is ez a végső kérdés. Ha ez a végső kérdésünk, akkor még nem nagyon értjük Húsvét üzenetét, a kereszténységünk pedig szorongáscsökkentő rituálék keresztvízzel leöntött sorozata csupán.

Hogy is mondta Sadrák, Mésak és Abednegó, amikor élet-halál helyzetben kellett megvallaniuk az elő Istent? “Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3:17-19) Nincs is másra szükségünk, mint amit ezek a fiúk elmondtak: bízzunk Istenben, mert ő ura mindennek, így van hatalma, hogy megőrizzen, megmentsen minket ettől a vírustól is. De ha nem tenné is... Miért fontos ez? Mert Istent nem azért imádjuk, amit velünk tesz, hanem azért, aki ő maga. Milyen jól kifejezi e három férfi hozzáállása, hogy Isten az övéit fölé emeli a halálfélelemnek. Krisztus keresztje nem a fizikai haláltól szabadított meg minket, hanem a halálfélelemtől (vö.: Zsidó 12:5).

Nehéz üzenet ez a posztmodern ember számára.

Meg kell valljuk, hogy a modern ember (és benne a konzum spiritualitástól átjárt jóléti kereszténység is) rég elszokott az efféle helyzetektől, és olyan “problémákkal” volt elfoglalva, mint hogy nincs laktózmentes málnajoghurt, csökkentette az adatforgalmát a Netflix, megint bedugult a nagykörút, kell-e semleges mosdó a templomokba is, vagy hogy nem elég szépek a gyülekezeti énekeink.

Ha hallottunk is keresztények élet-halál problémáiról, azok leginkább távoli földrészeken, ismeretlen emberekkel történtek meg. Nehéz üzenet, de csodálatos hatással lehet a szívünkre.

Ez a radikális szemléletváltás kitárja a lélek ajtaját a végtelenre, a reménység szót fölemeli a testiességünk és önzésünk porából, elválasztja a kizárólag a maga érdekeit képviselő egótól és új, spirituális jelentést ad neki. Amikor a tanítványok megértették, hogy Jézushoz hasonlóan nekik sem a túlélésre kell fókuszálniuk, hanem a föltámadásra, szó szerint halált megvető bátorságról tettek bizonyságot, és az ő életük is teljesen megváltozott. Talán nem kell külön leírom, hogy hogyan változtak meg, hisz valamennyien az életüket adták az evangéliumért, majd az őket követő generációk szintén képesek voltak odaadni mindenüket, akár az életüket is, hogy Jézust kövessék. Erről szóltak a gályákra hurcolt hívők bizonyságai, az arénákba küldött férfiak, nők és gyermekek énekei, a katakombákban összejövő Krisztus-követők megvallásai. De erről szólt minden vértanú, Wurmbrand, Bonhoeffer és Jim Elliot tanúságtétele, ahogy az Afrikában és a Közel-Keleten halomra gyilkolt keresztény testvéreink bátor hitvallása is.

Akit még a túlélés természeti törvénye és belső kényszere vezérel, az értetlenül áll az ilyen áldozatok előtt. De ha megértjük Nagypéntek és Húsvét üzenetét, akkor kinyílik lelkünkben egy új, félelem nélküli világ.

Nagypéntektől Húsvét felé

Nem arról van szó, hogy ezek az emberek vágytak volna a halálra, hanem hogy Jézus követésében annyira szabadok voltak, hogy még a haláltól sem féltek, mert hittek a föltámadásban. Nekünk sem a halál gondolatával kell barátkoznunk, vagy kokettálnunk, hanem bízni a gondviselő Istenben, és a mostani időkben is szabadon, békességben élni, rettegés és halálfélelem nélkül.

Nem a szenvedést keresték, hanem Jézus nyomdokain akartak járni, még ha ezért szenvedéseket kellett is vállalniuk. Nekünk sem a szenvedéseket kell keresnünk, hanem tudni, hogy ha Krisztusban vagyunk, őbenne még a legfájdalmasabb szenvedéseink is értelmet nyernek.

Nem a földi élet elutasítása volt az, ami mozgatta őket, hanem az örök élet igenlése. Ahogy Józsi bácsi, gyülekezetünk elöljárója mondta, “Olyat még nem láttam, hogy valaki az élete vége felé meg ne hót vóna”. És akkor tegyük hozzá, hogy olyat viszont már sokat láttunk, aki úgy halt meg, hogy a haláltól való félelem miatt igazából soha nem is élt. Ha nem félünk a haláltól, egyaránt szabaddá válunk az evilági és az eljövendő élet valóságos megélésére.

Ezért van az, hogy most, ebben a kritikus időben nem azokra a keresztényekre figyel a világ, akik nagy rössel újra és újra megkötözik a betegség démonait, erőt vesznek a Covid-19 fölött, majd Jézus nevében kiűzik a vírust az országukból, és nem is azokra, akik ékesszóló prédikációkban próbálják megnyugtatni a híveket, hogy bízzanak, higgyenek, aztán a jó Isten majd valahogy jóra fordít mindent.

A világ mostanában arra az olasz lelkészre figyelt, aki maga is a koronavírustól szenvedve, fuldokolva, utolsó lehelletéig a haldokló betegtársaiban tartotta a lelket, imádságokkal és bibliai igék olvasásával.

Ez a lelkész olyan hatalmas tanúja és bizonysága az élő Isten evangéliumának, szeretetének és kegyelmének, amely bizonyság csak ebben az élet-halál helyzetben születhetett meg, nem pedig egy agyonlájkolt, milliomos vagyonnal rendelkező tévéprédikátor szájából.

Minderről azért tudunk, mert egy orvos, aki mindaddig ateistának vallotta magát, többedmagával együtt megtért ennek a lelkésznek a bizonyságtételére. Pontosan így válhat Nagypéntek fájdalma Húsvét örömének forrásává.

Nagypéntek igazi üzenete kizökkenthet minket ebből a lelki tunyaságból, és felfedezhetjük magunknak a Krisztus feltámadásába vetett hit és az ebből következő félelem nélküli élet igazságát, szépségét. Talán nekünk nem kell az életünket adni Krisztus evangéliumáért, de mindnyájunk szívében keresztté nemesedhet az, amit most sorsként kaptunk az élettől, és azzal is bizonysággá válhatunk a környezetünk számára, hogy félelem nélkül, gyermeki bizalommal és szeretettel éljük meg ezeket a nehéz napokat.

Ha így lesz, valósággá válik bennünk Nagypéntek és Húsvét üzenete.

Bolyki László

(Illusztráció: wallpapertag.com)