Ez mégsem a világvége, csupán olyan átrendeződést hoz magával a járvány, amire még nem nagyon volt példa. Nem mindegy, hogyan reagálunk a kihívásokra.

Valószínűleg minden egyházmegyés papban van némi romantikus elvágyódás a szerzetesi élet felé. Velem is előfordult már nem egyszer, hogy amikor végre este tizenegykor bezárult a plébánia ajtaja az utolsó ificsoport mögött, hulla fáradtan rogytam bele a zsolozsmázós fotelembe csendes szerzetesi remeteségről, napi nyolc óra alvásról, bőséges imaidőről és gyógynövény alapú sörkülönlegességek főzéséről ábrándozni. És most, hogy mindez lényegében megvalósult (a sörfőzést kivéve), mégsem tölt el a vágyott belső béke és boldogság. Sőt. Egyre nagyobb tisztelettel adózom azon hős remeték emlékének, akiket eddig balga módon szent naplopóknak gondoltam.

A közösségi média otthonmaradásra buzdító felhívásai a többi között azzal érvelnek, hogy nagyszüleinknek háborúba kellett menniük, nekünk “csupán” otthon kell maradnunk, kényelmesen ejtőzve a kanapén. Nem lennék meglepve, ha sokan a saját bőrükön tapasztalnák, hogy ez az érvelés mennyire gyenge lábakon áll. Bár igaz, hogy

a test számára a háború pusztító, az elme számára azonban éppen a semmittevés, a céltalanság és a szociális kapcsolatok hiánya ér fel egy bombatámadással.

Aki nem most szombaton kezdte az önkéntes házi karantént (ahogy én sem), tudja miről beszélek. Fuldoklunk tőle.

Otthon maradni a “fenekünkön” - nincs is ennél mentálisan megterhelőbb. A napirendünk teljesen felborul, a megszokott kapaszkodók és motiváló tényezők nagyrészt megszűnnek. Nehéz ilyenkor nem kisiklani. Sokan küzdenek ezért egy újfajta érzéssel: a csalódással. Ugyanis könnyen rájövünk, hogy a magunkról alkotott kép nagyrészt illúzió. Azt hittük, ha majd lesz időnk, olvasni fogunk, klasszikusokat hallgatunk, beszélgetünk a szeretteinkkel, és imádkozni is fogunk természetesen, hiszen a napi teendők és a munka mellett korábban sosem volt rá alkalom. Nem könnyű szembenézni az esendőségünkkel, a szétfolyó napokkal, a meghitt beszélgetések helyett tapasztalt feszültségekkel, és azzal, hogy már semmire sem foghatjuk, ha nem sikerült imádkozni.

És akkor a járvány okozta szorongásról még nem is beszéltünk. A saját és szeretteink egészsége miatti aggódás mellett azt látjuk, hogy az általunk ismert világnak vége. A szemünk láttára omlik össze a fogyasztói társadalom.

Nem csak a munkájukat elvesztő százezrek és a cégek egy részének várható gazdasági csődje itt a kérdés, hanem az, hogy mi lesz azután a piacgazdasággal, miután hétmilliárd ember jön rá, hogy tulajdonképpen az általa vásárolt termékek és szolgáltatások kilencven százalékára nincs is szüksége.

Mert otthon is tudunk edzeni, sőt, kenyeret sütni, és filmet nézni, és lehet, hogy nem kell minden nap a plázában lógni, ki is lehet menni a természetbe. Még ha vissza is tér majd a vásárlási kedv, valószínűleg jóval elmarad majd a válság előtti mértéktől. Nem siratom a piacgazdaságnak ma ismert formáját, sok probléma van vele. Kétségkívül azonban emberi sorsok múlnak minden társadalmi-gazdasági átrendeződésen.

Legyünk őszinték, az Egyház sincs könnyű helyzetben. Olyan döntéseket kell hoznunk, olyan problémákra kell megoldást találnunk, amikre még nem nagyon volt precedens. A néhányak által emlegetett kritikára ez a válasz: igaz, hogy a pestisjárványok idején éppen hogy kinyitották a templomokat, nem pedig bezárták, ám akkor még vajmi keveset tudtak a baktériumok és vírusok világáról. Ma már ez egy kicsit árnyaltabb szituáció. A sokszor mostoha gyermekként kezelt, vagy idegenkedve fogadott online megoldások hamar egyetlen lehetőséggé avanzsáltak. Sokunknak most kell megtanulnia, hogyan is működik a Facebook, YouTube, Instagram. Ám a legnagyobb kihívás mégsem az, hogy milyen platformon folytassuk a hittanórákat, vagy hogyan működik az online élő adás, hanem az a lelki sivatag, ami a híveinkre vár az elkövetkezendő hónapokban. Nem tudom, hogy van-e ilyenre történelmi példa. Sokan napi áldozók, kétheti gyónók voltak, most pedig arra kényszerülnek, hogy TV képernyőn keresztül kapcsolódjanak be a szertartásokba. Nem tudjuk, nem tudhatjuk ennek a lélekre, istenkapcsolatra gyakorolt hatását.

Gyanítom azonban, hogy ha nem találunk valamilyen megoldást záros határidőn belül, annak hosszú távú következményei lesznek. A szentségek nélkül a lélek lassan haldokolni kezd.

Ami reményt keltő, hogy úgy tűnik, a világvége-filmek tévedtek. Évtizedeken át néztük a mozikban, ahogy Hollywood elképzelte az emberek viselkedését egy világjárvány idején. Az általában jellemző viselkedésminta a teljes önzés és bezárkózás, a személyes túlélés mindenek fölé helyezése. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy ezrek szolgálnak önzetlenül, lehetetlen körülmények között a kórházakban, hivatalokban, tömegközlekedésben, miközben a jobbára vevő nélkül maradt éttermek ingyen szállítanak pizzát a rászorulóknak. Az emberek az erkélyről énekelnek vagy épp tapsolják meg az egészségügyben dolgozókat, hogy aztán segítsenek a szomszédaiknak a bevásárlással. Magyarul épp az ellenkezője történik: a fenyegető veszélyre az emberek szolidaritással, figyelmességgel, önzetlenséggel válaszolnak. Ha ezt meg tudjuk őrizni a járvány után is, a Föld sokkal jobb hely lesz, mint azelőtt volt.

Hodász András