Olvasói levelet kaptunk, amelyben egy nagycsaládos pedagógus reagál a köznevelésért felelő államtitkár közelmúltbeli kijelentéseire.
Maruzsa Zoltán részéről az alábbiak hangzottak el az Inforádió Aréna című műsorában március 19-én:
„Ez egyelőre nem egy reprezentatív felmérés, visszajelzés az ügyről, de azt tapasztaljuk, hogy boldogság van szerte a rendszerben. Akikkel beszélünk, akiket kérdezünk, azt mondják, hogy a kollégák felzárkóztak a feladathoz.”
Maruzsa Zoltán mások álláspontját idézve, illetve bemutatva azt is mondta: „azzal, hogy nem kell bemenni, nem kell hazamenni és teljesen átalakult az oktatás, ez számos kolléga esetében inkább némi szabadidőt is generált, tehát az óraterhelés is pozitívan változott…”
(Cikkünkben korábban ez szerepelt: "A politikus úgy látja, a pedagógusoknak a jelen helyzetben több szabadidejük van.", miután az eredeti forrás szerkesztői pontosították a kijelentést, a korrektség jegyében mi is részletesebben közöljük az államtitkár szavait.)
Olvasónk három gyermeket nevel (a nevét saját kérésére nem jelenítjük meg), emellett pedagógusként dolgozik. Írását a továbbgondolás, párbeszéd jegyében tesszük közzé.
* * *
Boldog-e MOST az ember, aki egyszerre félti a szüleit, a gyerekeit, a tanítványait, az egészségét, de próbál nem pánikolni, sőt, irányt mutatni és biztonságot sugározni sok rábízott léleknek (az én esetemben kb. 120+3) a veszélyhelyzetben? Nem.
Boldog-e a pedagógus, akit csak a hivatása iránti rajongás és a társadalmi felelősségvállalás tart a pályán – mert a magas stresszfaktor, az elégtelen fizetés, a rossz munkakörülmények, a végtelenül kiszámíthatatlan jövőkép, a minimális előremeneteli lehetőség ellenére imád tanítani –, ám hirtelen kihúzzák alóla az egyetlen dolgot, amiért ezt még így is, ezerszer is érdemes csinálni: tanítványai szerető, inspiráló és éltető társaságát? Nem.
Boldog-e a szakember, aki egyik pillanatról a másikra kénytelen áttenni természetes közegét a digitális térbe – egy hétvége alatt, minimális időkerettel és ugyanannyi kormányzati támogatással, kaotikus körülmények között, de a prioritásokra tekintettel, hogy két nap múlva hitelesen azt tudja mondani egy egész nemzedéknek, hogy „nehéz lesz, de együtt megcsináljuk?” Boldog-e, aki két nap alatt egyszerre hajt végre digitális átállást és távoktatásra való átállást, ami – a gyengébbek kedvéért, kedves Maruzsa úr – két fundamentális változtatás az oktatási gyakorlatban? Nem.
Boldog-e a pedagógusférj / pedagógusfeleség, aki napok óta ellátja otthon maradt gyermekeit, szüleit, idős szomszédait, mert a közoktatásban dolgozó társa szó szerint éjt nappallá téve keresi az online oktatási/ellenőrzési/motiválási/értékelési lehetőségeket, majd illeszti azokat a tanulócsoportjai sajátos igényeihez, mert tudja, hogy helyt kell állnia az igenis nagyon komolyan vett krízisben? Nem.
Boldog-e a pedagógus gyereke, akivel a saját édesanyja/édesapja egy percre sem tud leülni játszani, horribile dictu, tanulni? Nem.
Boldog pedagógust nem láttam az elmúlt héten.
Láttam viszont hullafáradt, fiatal pedagógusokat, akik – az óriási munkateher mellett – digitális kompetenciájukat az idősebbek támogatására ajánlották fel.
Láttam hullafáradt idősebb pedagógusokat, akik rugalmasan álltak át, és tapasztalataikkal támogattak mindenkit, és nem voltak restek új információkat, módszereket, technikákat tanulni.
Láttam támogatást és segítőkészséget, láttam fáradtságot és kétségbeesést, láttam kreativitást, láttam összekapaszkodást, láttam biztatást, láttam minőségi munkát és suta próbálkozást.
Boldogságot nem.
És így, ennek a nehéz hétnek a végén felmerült bennem, hogy ha az oktatási akciócsoport vezetője annyira nincs tisztában a magyar közoktatás jelenlegi helyzetével, hogy a pedagógusoknak erejükön felüli munkájukért hálás legyen, sőt, mi több, boldogságot és több szabadidőt vizionál, akkor miért nem áll odébb?
(Illusztráció forrása: study.com)
