A gyöngyöspatai ügy kapcsán jog és igazságérzet kapcsolatára mutat rá egy keresztény jogász.

Mindig is büszke voltam a magyar nép igazságérzetére. Számos esetben ez tett minket hőssé vagy vértanúvá, vagy mindkettővé egyszerre. A történelem megmutatta, hogy mi, magyarok, a jó ügy érdekében képesek vagyunk átlépni a kereteket, és újragondolni a szabályokat. Ebbe aztán vagy véresen belebukunk, vagy példává válunk örök életre.

Valószínűleg személyesen én is örököltem ezt a kollektív nemzeti öntudatot. A családi legendárium része egy történet, melynek főszereplőjeként 3 évesen egy vízzel teli homokozóvödörrel a kezemben rohanok egy fiú után a Balaton-parton, mert valamivel felbosszantott. Nem nagyon érdekelt, hogy idősebb és erősebb is nálam, mert megsértett – a mai napig nem tudom egyébként, hogy mivel –, és a cselekedete választ kívánt. Akkor éppen egy vödör vízzel való nyakon öntés megfelelő megtorlásnak tűnt.

Szóval általában véve az elsők között szoktam lenni, aki szót emel az igazságtalansággal szemben, részben ezért lettem jogász. Homokozóvödröt már nemigen hordok magamnál, ma már megelégszem egy határozott fellépéssel és nézeteim kifejtésével.

És nagyon örülök, hogy

Magyarországnak olyan miniszterelnöke van, aki egyrészt tudja, milyen egy igazságtalan rendszerben élni és abból szabadulni, másrészt végigélte velünk együtt az elmúlt harminc évet, vagyis kiérdemelte, hogy adjunk a szavára és bízzunk értékítéletében.

Sok ügyben vittek bennünket döntései előre. Az első ciklusban elindított Széchenyi-programtól az önkormányzatok adósságának a rendezésén és az IMF-hitelcsapda elkerülésén keresztül a családok kiemelt támogatásáig sorolhatnék egy csomó olyan intézkedést, ami – szerintem pártállástól függetlenül – mindenkinek jót tett.

De ez a kormány volt az is – és akkor itt rákanyarodnék cikkem témájára –, mely Járóka Lívia személyében elsőként küldött cigány származású képviselőt Brüsszelbe, és a 2011-es magyar EU-elnökség egyik prioritása volt az unió Roma Stratégiájának tető alá hozása. Sikerült ezzel – egyébként nagyon helyesen – levetkőzni egyfajta etnikai megközelítést, és a foglalkoztatás növelését tűzve ki célul, szociális mederbe terelni a romák felzárkóztatását.

Egyre többet hallottunk arról is, hogy a Magyarországon bevezetett közmunka-program sikeresen integrált sok, addig munka nélkül otthon lévő roma származású embert is, akik már a versenyszférában is egyre inkább megállják a helyüket.

És akkor hirtelen jön és a fejünk fölé magasodik egy 2020. januári nemzetközi sajtótájékoztató, aztán tudósítás a kihelyezett frakcióülésről, kormányinfó és többször elismételt, többek által megerősített miniszterelnöki nyilatkozatok arról, hogy munkavégzés nélkül nem jár az érintetteknek a jelentős összegű kártérítés, hogy a pénz helyett ítéljen meg a bíróság oktatási lehetőséget, és hogy az igazságérzet helyretétele végett nemzeti konzultációban kérdezi meg az emberek véleményét a gyöngyöspatai ügyben hozott bírói döntésről.

Miközben az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi történhetett, miért most és miért ez az ügy csapta ki a biztosítékot a kormánynál, közben azt kell, hogy mondjam, sajnálatos módon az emberileg érthető érvelések közepette röpködnek a jogi nonszenszek. Túl lehet ezeken lépni – én is túl szoktam, ha egy jogban nem annyira jártas vitapartnerrel sodor össze a sors –, de ha az ország első számú vezetőjétől hallom ezeket, akkor az már komoly felelősségi kérdés. Nem tudom az okát, hogy miért ment bele ezekbe a miniszterelnök. A fent már említett intézkedéseiből is jól látszik, hogy ő is meg akarja oldani ezeket az ügyeket, ő is szeretné, ha a cigányság integrált része lenne a magyar társadalomnak, és tett is ezért nem keveset, de érvelése jogi fogalmakat érint, melyek nincsenek a helyükön. Meggyőződésem,

ha a politikai kommunikáció a jogtudományt is elkezdi tematizálni, hosszú távon nem járunk jól.

Néhány kérdés és kijelentés az elmúlt hetekből:

Hogy lehet az, hogy valakik, egy etnikai csoport tagjai jelentős összeget kapnak kártérítés címén, munkavégzés nélkül?

A kártérítésnek pont ez a lényege. Egy jogellenes károkozás megtérítéséről van szó. Ez nem munkáért kapott jövedelem.

Az állam fizetni nem fog, de természetben – oktatási programok felkínálásával – hajlandó elégtételt nyújtani a károsultaknak.

Ha a cigányság felzárkóztatásáról, vagy úgy általában a szegénység felszámolásáról beszélünk, akkor a helyes és járható út valóban nem a pénz közvetlen átadása az érintetteknek. Egy polgári per kellős közepén azonban tudni kell, hogy erre nincs lehetősége a bíróságnak. Az ügyben alkalmazott régi Polgári Törvénykönyv csak a vagyoni károknál tette lehetővé a károsodást megelőző helyzet természetben történő helyreállítását, a személyhez fűződő jogok sérelme viszont a helyre nem állítható nem vagyoni károk csoportjába tartozik, ahol a pénz egyfajta elégtétel, az elszenvedett jogsérelmek kompenzációja. Megjegyzem, hogy erre az új PTK sérelemdíja sem adna lehetőséget.

Nemzeti konzultációban fogja kikérni a kormány az emberek véleményét.

Itt sok múlik a kérdésfeltevés módján. Ha azt kérdezik meg az emberektől, hogy egyetértenek-e a bírói döntéssel, a válaszuk jogilag teljesen irreleváns lesz, mert a magyar bíróság függetlenül végzi a tevékenységét, ráadásul egy átlag ember nem feltétlenül van tisztában magával az üggyel és a bíróság számára nyitva álló lehetőségekkel. A megítélt összeg mértéke már lehet vita tárgya, és az esetleges közfelháborodást figyelembe is veheti a bíró a felülvizsgálati eljárás során, de az biztos, hogy nem ennek alapján fogja meghozni a döntését.

A kártérítés miatt csődbe megy az önkormányzat.

Elolvasva az ítélet rendelkező részét és indokolását, a bíróság egyetemleges felelősséget állapított meg az önkormányzat és az iskola – vagyis végső soron az azt fenntartó állam – tekintetében. Az egyetemlegesség annyit jelent, hogy a károsult választhat, hogy elsődlegesen kitől kéri kárának megtérítését. A sajtóban olvasható hírek alapján a károsultak minden esetben az államot nevezték meg (ez mondjuk valószínűsíthetően az ügyvédek tanácsára történt, hiszen nagyobb esély van behajtani az államon egy ekkora összeget). Függetlenül a jogi taktikázástól, az eddig ismertek alapján az önkormányzatnak egyáltalán nem kell fizetnie semmit.

Tény, hogy a cigányok és magyarok közti közeledés folyamatában sem helyben, sem országosan nem tenne jót egy olyan pereskedési hullám elindulása, mely a felzárkóztatás kérdését anyagi haszonszerzésre redukálja, de

nem hiszek abban, hogy egy jogerős bírósági ítélet végre nem hajtása és a jogi fogalmak politikai térben való elhajlítása segítené a béke felé vezető utat. Egy jogállamban a cél nem szentesíti az eszközt.

Ha hibáztunk a múltban – ezt egyébként senki nem vitatta és ebből a szempontból mindegy, hogy melyik kormányzat követte el –, azért helyt kell állnunk, és azután lehet akár a jogszabályokon is változtatni, hogy legközelebb egy ilyen szituációnak mindenki a nyertese tudjon lenni, és „igazságérzeteink” is közelítsenek egymáshoz.

Sáhó Eszter

(Illusztráció: nepszava.hu)