Bútorozva eladó - így kezdődnek azok a lakáshirdetések, melyek feladói kiskaput sem hagynak maguknak: elmennek, felszámolnak mindent.

Pedig nem így tervezték...

Nem azt tervezték, hogy közel az ötvenhez, vagy éppen hatvanon túl, biztos egzisztenciát, mindent hátrahagyva külföldre költöznek. Most mégis ezt teszik: mennek a gyerekeik után. De ez nagyon nem egyszerű helyzet!

Menni vagy nem menni?

- Ha az életük része akarok maradni, akkor mozdulnom kell - ezt Marika mondja, aki mindent eladott, vagy elajándékozott - egy kisebb teherautóra felfér, ami megmaradt eddigi életéből.

A lánya Malaga mellett él a családjával, hozzájuk költözik.

- Nagyjából két évig győzködtek, hogy vágjak bele. Féltem cefetül, és persze félek most is, de már nincs visszaút, megyek.

Nem beszél spanyolul, az angollal is hadilábon áll. Néhány hónapja csak rövid időre utazott ki akkor ikrekkel várandós lányához, segíteni. Elengedte a főnöke fizetés nélküli szabadságra, de mire hazajött, más ült a székében - ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Lassan félévesek az unokáim, egyelőre rájuk fogok vigyázni, hogy a lányom nyugodtan dolgozhasson, aztán majd meglátjuk, találok-e valamilyen munkát. Itthon is takarítottam másodállásban, de vendéglátóztam is, a munkától nem félek.

A fiatalok már nem akarnak hazajönni, látogatóba sem. Itthon esélyük sem volt lakást venni, de még egy albérletet sem tudtak volna kifizetni. Malagában most egy fizetésből is jobban, úgy mondja, biztonságosabban élnek.

- A nászasszonyomék is tervezik, hogy kiköltöznek, de még vacillálnak, hogy hova, mert a legidősebb gyerekük Madrid mellett él, a lányuk meg Németországban.

Amikor azt kérdezem, mi lesz, ha nem érzi jól magát, vagy ha nem tud együtt élni a fiatalokkal, elkomorul az arca:

- Ez az én fejemben is megfordult. Van, hogy bánom az egészet. Talán okosabb lett volna csak kiadni a házat, de ez már késő gondolat, meg a pénz is kell... Ami biztos, hogy itt most nagyon egyedül vagyok. Nincs jó döntés...

Egy az Isten, de kettő a haza?

Elemér történelem-német szakos tanárként két év múlva ment volna nyugdíjba, felesége, Éva egy szemüvegszalonban optometrista.

- Amikor Andris Londonba ment dolgozni, eszünkbe sem jutott, hogy nem jön haza. Azt hittük, keres egy kis pénzt, amiből majd itthon vesz egy kis lakást. De megismerkedett Emesével, és elég gyorsan kiderült, hogy együtt képzelik el az életüket, és nem itthon. Tavaly a kisebbik fiunk is végzett az egyetemen, és szinte azonnal ment a bátyja után. Együtt dolgoznak, jó állásuk van, jól keresnek, jól érzik magukat. Amikor augusztusban meghalt Évi anyukája, a temetés után kiutaztunk a gyerekekkel, és azt éreztük, nincs miért hazajönnünk. Nem volt egyszerű a döntés! Nekem az Isten, haza, család nem üres lózung...

- Karácsonykor azt mondták a fiúk, "haza" jönnek, de amikor indultak vissza, akkor is "haza" mentek - kapcsolódik a beszélgetésbe Éva. - Nekik már két "haza" van, nekem meg ott a haza, ahol a családom, ahol szeretek és szeretnek.

A nyaralójukat már eladták, a házukat is árulják. A tanévet még befejezik, aztán "családot egyesítenek", úgy mondják. Elemér azt tervezi, majd németet tanít, Éva is szeretné folytatni hivatását odakint.

- Tervezgetjük, szervezgetjük az új életünket, de nagyon nehéz. Józan ésszel gondolkodva tudjuk, hogy minket már csak a múlt köt ide, a jövönk nem itt van, de a szívünk így is, úgy is meghasad - mereng Éva.

- Udvardiban, a nyaralónk udvarán állt egy hatalmas diófa - mondja Elemér. - Még nagyapám ültette - én az árnyékában játszottam, ahogy a fiaim is, és azt terveztük, majd az unokáink is. Jelképes, hogy az új tulaj azóta kivágta...