Nemrég az Egyház és Társadalom rendkívül érdekes fórumbeszélgetése zajlott erről a témáról. Videón bármikor megtekinthető. Ennek a beszélgetésnek részleteit tesszük most közzé. Kiderült, hogy éppen a legfiatalabbak a legkritikusabbak a kütyükkel szemben!

Számomra megdöbbenést hozott, hogy a két legfiatalabb résztvevő sokkal kritikusabb volt a kütyü-kultúrával szemben, mint az idősebbek. Úgy tűnik, hogy erősebben veszélyként érzékeli a „digitális bennszülött” a telefonok, számítógépek világát, mint az, aki ezt a helyzetet már csak élete közepén kapta ajándékba. Nemrég fiunk barátja egy pályázati filmet is készített az Offline, illetve mesterséges hangok nélküli életről. Mintha elkezdődött volna éppen a legfiatalabbakban a komoly kritika megfogalmazása.

A következő párbeszéd igyekszik a legfontosabb mozzanatait megjeleníteni a 2020. január 15-én.

A kerekasztal résztvevői:

Rab Árpád - információs társadalomkutató,

Síklaki István - szociálpszichológus,

Kőszegi Tamás – mérnök,

Horányi Hanna - egyetemista.

Moderátor: Kőszegi Ábel

Rab Árpád azok közé tartozott, aki sokkal elfogadóbb és optimistább a digitális világgal kapcsolatban. „Egyetlen faj vagyunk, akik technikai innovációkkal sokkolják magukat.” Az ember az az élőlény, amelyik kultúrája gyümölcseként megduplázta élettartamát. Szerinte mindaz, amit a technika elhozott az életben egy semmi mással össze nem hasonlítható társadalmi, túlélési erősödés az emberiség, mint faj szempontjából. Ez azonban nem feltétlen negatív:

-A digitális világot szeretjük szidni, mert minden nagyon más, mint ami korábban volt. Ez tény. Ilyen gyorsan, ilyen mély technológiai „újraprogramozás” nem volt az emberiség történetében. A digitális világnak az a dolga, hogy megoldja az emberiség válságát, és ez csak globális együttműködéssel lehetséges.

Síklaki István elmesélte, hogy saját családjában hogyan tudta végigkövetni a digitális világ kialakulását és fejlődését. Az unokája már a telefonnal kelt fel, míg ő még nem ismerte ezeket az eszközöket.

-Ha a tanulás tekintetében nézzük ezt a világot, akkor nagy baj az, hogy töredezetté vált a tudás, tehát nehezen válik átfogó és alapos ismeretté. Másfelől az iskolában teljesen értelmetlenül tanulunk olyan dolgokat, amikre semmi szükség sincsen. Ha jól használja ezt az eszközt a szülő és a tanár, akkor az összefüggésekre fókuszál, mert a konkrét információt nagyon könnyen megtaláljuk. Külföldi nyelven olvasok. Nem volt baj, ha néhány szót nem értettem, mert a szövegösszefüggésből megtudtam a lényeget. Most azonban bekapcsolom a szótárt, és egész gyorsan megtudom a pontos jelentést. Régebben többször felhívtam a különleges tudakozót. De milyen kevesen hívtuk fel!? Most viszont azonnal meg tudom nézni azt, amiről keveset tudok. A pedagógusok sok esetben rettegnek az internettől, de ez a félelem elsősorban az övék! Egyszer órát adtam pedagógusoknak, és rémülten kérdezték, mi lesz velünk, ha a gyerekek többet tudnak, mint mi? Jól kell használni az internetet! Sokszor önvédelemből, gyávaságból démonizáljuk az eszközöket, mert mi nem tudunk vele mit kezdeni.

Kőszegi Ábel, a kerekasztal beszélgetés moderátora kifejtette azt a közvélekedést, miszerint a „kütyük” nemzedéki konfliktust is okoznak. A társadalom kétpólusúvá válásától félnek sokan, hiszen az idősek lenézik a fiatalokat, hogy nem tudnak mást, csak amit a telefonjukban találnak. Az időseket pedig a fiatalok nézik le, hogy nem értik a mai dolgokat.

-Ez a konfliktus fel van pumpálva. Mindig azt mondták, hogy óriási a különbség a nemzedékek között, pedig ez nem igaz!

Kőszegi Tamás volt a harmadik megszólaló:

-Abban nőttem, hogy még nem volt telefon. Negyedikes gimnazista voltam, amikor megszületett a „butatelefon”. Szerintem a kütyük világa egy szubjektív torzítást tükröző világ. Nem szoktam újévi fogadalmat tenni, de most tettem. Január elsejétől a telefonom nem az éjjeli szekrényen töltődik, hanem a konyhában. Korábban este önkéntelenül is végiggörgettem a fészbukot, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzem végig ismerőseim üzeneteit. Egyik este kivittem a telefont a konyhába, hogy feltöltsem, és ott hagyjam, ahogy el is határoztam Újévkor. A lányom megkérdezte, hogy mit csinálok. Elmondtam neki elhatározásomat, majd megkérte, hogy majd szóljak neki, ha úgy látom, hogy túl sokat telefonozik. Ezt sosem mondta volna, ha nem látja rajtam a küzdelmet és az elhatározást.

Egyik barátommal sem tudtam úgy ebédet eltölteni, hogy elő ne kapdosták volna a telefonjukat. Van ebben a jelenségben egyfajta lelki tükrözés. A buszon megfigyeltem, hogy ha egy szerelmespár közül az egyik előveszi a mobilját, akkor a másik is ugyanezt teszi.

Síklaki István válaszul a nevelés fontosságát hangsúlyozta. Évszázadokon át alakultak ki szép udvariassági szabályok. Most ugyanígy ki kell alakulnia az etikettnek, például mit kell tenni a telefonnal társaságban. Bunkóság ilyenkor elővenni! Az oktatásnak óriási jelentősége van. Elmondta, hogy tudatosan otthagyja azokat az embereket, akik olyan posztokat tesznek fel, amitől összerándul a gyomra:

-Nem akarom letiltani azokat, akikkel nem értek egyet.

Rab Árpád barátjairól mesélt, akikkel észrevették, hogy esik szét minden közöttük. Bevezettek egy szabályt, hogy hetente egyszer találkoznak. Akkor ki kell kapcsolnia mindenkinek a telefont.

-Tehát a barátságunknak van egy interaktív platformja is. Az ember keres. Nem tudja senki sem a tutit, de a jó példaadás nagyon működik. Nevetek azon, amikor a szülő leszidja a gyereket, hogy mennyit telefonozik, miközben ő is ugyanezt teszi. Szerintem sokkal tudatosabban használják a fiatalok a telefonokat, mint azt gondoljuk.

Kőszegi Tamás:

-Született egy lányunk meg egy fiunk. A lányomat nem szippantotta be a kütyüvilág, a fiamat igen. Úgy tudom, hogy tizennégy éves kor alatt idegrendszerileg sem alkalmas egy gyerek arra, hogy ekkora ingermennyiséget elviseljen.  Van olyan ország is, ahol a 14 év alatti gyerek nem kaphat okos telefont. Nagy szomorúság töltött el egyszer, amikor fiam rég nem látott unokatestvérével találkozott nyomkodták együtt a telefont. Itt egy buta telefon. Hétvégén át fogom adni, és várom, milyen lesz a fogadtatása. Nem tudok mit tenni. Két-három órával előbb hazaér az iskolából, mint én. Nehezen mondhatom neki, hogy fiam szorítsd össze az öklödet.

Síklaki István:

-A manuális tevékenység nagyon fontos a fejlődés szempontjából. Ha egyoldalúvá válik, ha csak a telefont nyomkodja, vagy csak könyvet olvas, akkor rontja a szellemi fejlődését. Olyan teret kell létrehozni, ahol a gyereknek van kedve focizni, legózni, stb. Amikor megjön az unokatesó, akkor legyen ott a Lego, és játsszanak.

Horányi Hanna:

-Húszéves vagyok, de nagyon sok tekintetben kifejezetten ellene vagyok a kütyüknek. 13 éves koromig vonalas telefonon beszéltem mindenkivel, és most is el-elfelejtem magammal vinni a mobilomat.

A kamasz kor nehéz időszak, de még nehezebbé válik, mert elképesztő elvárás-rendszert hoz elénk az internet: felmegy az ember a fészbukra, az Instára, és egyből azt látja, hogy a többi vele egykorú ember mit csinál, és ez akaratlanul is rossz érzést vált ki: Az, amit én csinálok, az nem elég jó. Ha valamit csinálsz, azt oszd meg, mert különben nem is történt meg. Ha valami veled történt, oszd meg azonnal. De ennek az a következménye, hogy nem tudsz örülni annak, ami veled történik, ha nem osztottad meg. Ha például elmegyek egy kirándulásra, és meg akarom ezt osztani, de a többiek ebben semmi érdekeset nem látnak, akkor elkezdek bizonytalankodni: vajon tényleg olyan fontos dolog történt velem? A virtuális jelenlét szerintem nem teljes értékű jelenlét.

A következő gond szerintem a jelenlét:

Azon a felületen, ahol az embereknek írok, most már tudok egyszerre több mindenkivel is beszélgetni. Lehetséges, hogy a legjobb barátom elmondja, mi történt vele. Egy percig nem ír, mert gondolkodik. Én meg átkapcsolok, és valaki mással beszélek egy egész más témáról. Ez azt jelenti, hogy nem tudok egész valómmal figyelni a barátomra. Ezek a dolgok azok, amik teljesen természetesek a digitális világban. De ha elképzelem, hogyan történne ez meg a való világban, az már teljesen abszurd: két ember között forgatnám a nyakamat? Ez nem egészséges.

Ma már nagyon nehéz valakivel kettesben maradni. Bármikor megszólal a telefon. Chatezés közben is bármikor bejelentkezhet valaki más. Ezért eltűnt az, hogy valakire konkrétan tudj figyelni.

Persze nem minden rossz, és a jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy megtanuljuk kezelni a kütyüket.

A problémák egyike: tételezzük fel, hogy egy párkapcsolatnak vége lesz, de digitálisan össze vannak kötve, mindent látnak egymásról. Megtörténik, hogy letiltják egymást, de az is nagyon kellemetlen. Korábban ez a probléma nem volt jelen. Most pedig még nincs erre megoldás. Szükség lenne arra, hogy megtaláljuk, hogyan kell viselkedni.

Sokszor gondolkodom azon, mennyire jó lenne, ha egy hétig nem használnám a telefonomat, vagy lejönnék a fészbukról. De nem lehet, mert onnan tudom meg, hogy a vizsgaidőpontot eltolták, vagy  osztályfotózás lesz. Simán lehet, hogy ettől komoly kapcsolati problémáim lesznek, mert jelen pillanatban nem elfogadott, hogy valaki ebből a hálóból kilépjen.

Siklósi István ellenérvet hozott fel:

-Az jutott eszembe, hogy amihez ezt a fészbukos világot hasonlítod, az egy nagyváros. Mert pl. egy kisfaluban ilyen nincs. A másik embert nem tudod láthatatlanná tenni. Tehát ebben a digitális világban egy sokkal korábbi társadalmi helyzet jelenik meg, egy falu, ahol nem lehetett eltűnnie az embernek.

Horányi Özséb felkért előadóként szólalt fel:

-Ez a világ már egy folytatás. Nem az történt, hogy volt egy üres asztal, amire sok minden rákerült, hanem már régesrég telepakolt asztalon valaki arrébb tolta a dolgokat, és odatett még valamit. Nem le kell sodorni a tárgyakat az asztalról! Arra van szükség, amit úgy hívnak, hogy meditáció. Ezt azt jelenti, hogy elgondolkodunk az életünkről. Nem megkerülhető ebben az új helyzetben, hogy elgondolkodjunk, milyen világban is élünk. Mit csinálunk, mit nem csinálunk?  Az európai kultúrában mindig is benne volt ez az önmagunkba nézés. Erre van most szükség.

Fedoszov Anna családterapeuta szintén felkért előadóként szólalt meg:

-Azt látom, hogy a gyerekek közül nagyon sokan függők. Ennek a helyzetnek mind a kapcsolatokra, mind a tanulásra nézve nagy hatása van. Számtalan kamasz lány jön hozzám kialvatlanul, mert előző este le akart ugyan feküdni, de azt látta, hogy valaki írt neki. Arra nem lehet nem válaszolni. Így szép sorban jönnek az üzenetek a gyerekeknek, végül valamikor kettő felé alszanak el. Ezért nagyon nehezen tudnak koncentrálni. Egyetlen kamasz lánnyal találkoztam, aki felismerte, hogy nem tudja magát szabályozni, és megkérte a szüleit, hogy amikor tanul, vegyék el a telefont.

Sokat használom a Messengert, de ezt nem tartom egyenértékűnek azzal, amikor írok a barátomnak, vagy találkozom vele, és beszélgetünk egyet. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik hozzám járnak, nem tesznek ilyen különbségeket. Egyik helyettesítheti a másikat. Van olyan kamasz lány, aki párkapcsolatban van egy fiúval, akivel soha nem találkozott. Szerinte ez egy valós kapcsolat. A szülők oldaláról pedig a fiatal szülők közül az egyik fél sok esetben a beszélgetés során rávilágít, hogy a párja annyira nyomkodja már a telefont, hogy a gyerekre nem tud odafigyelni.