Székely János püspök a népcsoport felzárkóztatásának három oszlopáról beszélt a liturgián. A SZEMlélek munkatársának helyszíni beszámolója.

Személyes barátság fűz egy cigány családhoz Soltvadkerten, akik néhány héttel ezelőtt felhívtak, hogy fontos eseményre készülnek. Dr. Székely János püspök úr fog náluk cigány misét celebrálni, melyre mindenképpen elvárnak engem is. Örültem a meghívásnak, mert a csatkai cigány búcsúba minden évben készülök, de valahogy nem jutok el, és nagyon kíváncsi voltam már arra, hogyan zajlik egy részben lovári nyelven bemutatott liturgia.

Szombaton délután négy órára volt meghirdetve a szentmise, de én már két órára hivatalos voltam vendégváróimnál. Nekem ugyanis „csak úgy” nem lehet elmennem Soltvadkertre, hogy őket ne látogassam meg, ami mindig egyenlő egy kiadós ebédmeghívással. Kiderült, ez alkalommal nemcsak én voltam hivatalos hozzájuk, hanem két, a cigány kultúra megmentéséért és megmutatásáért elkötelezett embert is megismerhettem, akik immáron második éve küzdenek azért, hogy megjelenhessen egy könyv a cigány hagyományokról.

Vendéglátóim házát első ízben tekinthettem meg a felújítás után: van kerítés, burkolatok és vizesblokk bent a házban. Az előző alkalmakkor még a kinti kútról hordták be a vizet kézmosáshoz és fürdéshez, szőnyegekkel fedték el a döngölt padlót és kissé szégyenkezve mutatták meg nekem a kinti mellékhelyiséget.

A soltvadkerti, gyönyörűen felújított római katolikus templom már négy óra előtt megtelt – helyi és környékbeli cigány családok, valamint a városi, a megyei és az országos cigány önkormányzatok képviselői jöttek el meghallgatni püspököt és hitet tenni Jézus Krisztus mellett.

Székely Jánosnak nem ez az első cigány miséje, nekem viszont az első alkalom, hogy részben lovári nyelven dicsőítem az Urat. Ami számomra azonban csak érdekesség, az a romáknak egyenlő a Katolikus Egyházba való teljes befogadással – ahogy a helyi roma önkormányzat vezetője, Kolompár Gábor fogalmazott,

az anyanyelvükön való misehallgatás lehetősége azt jelenti számukra, hogy nem hagyta el a cigányságot a Jóisten.

Püspök atya szentbeszédében a cigány felzárkóztatás feltételeként, három „oszlopról” beszélt. Elsőként az oktatás fontosságára hívta fel a jelenlévők figyelmét. Hangsúlyozta, hogy a gyermekek kiemelkedésének egyetlen útja a tanulás. De mint mondta, azt is tudja, hogy ez elválaszthatatlan a munkahely-teremtéstől, mert ha azt tapasztalják a családok, hogy nincs munkalehetőség, akkor nehéz motiválni a gyermekeket, hogy tanuljanak.

Püspök úr szavait hallgatva elgondolkodtam: ennek a kettőnek, vagyis a tanulás és a munka lehetőségének megteremtése eddig még nem hozott tartós, és főleg nem társadalmi szintű változást a cigányok felzárkóztatásában.

Talán nem véletlenül helyezte a hangsúlyt ez után Székely János a cigányok felemelésének egy fontos, de gyakran elfeledett tényezőjére, a harmadik oszlopra, mely szavai szerint nem más, mint „az emberi szív, mely képes befogadni az élő Istent, és onnantól megújul az egész élet”.

A felzárkózás kulcsa szerinte tehát a megnyílni akaró és megnyílni képes emberi szív és a hit ereje.

Mintha a gondolataimban olvasna a püspök, valós példával hozakodott elő cigányok és nem cigányok együttműködésére e három oszlop mentén. A példa nem is olyan régi, és nem is esik olyan távol hazánktól. A XX. század elején egy spanyol kisvárosban fogott össze a térség püspöke, a helyi polgármester és egy egyszerű cigány ember, akit a történelem később Boldog Ceferinóként ismert meg, és azóta a cigányság védőszentjévé vált. Ott és akkor, konkrét helyzetet kellett megoldaniuk, mégpedig a cigányság lakhatási problémáit, melyre a közös válaszuk az volt, hogy a városon belül egyházi tulajdonban álló ingatlanokra építkezhettek rá a közösség legszegényebbjei.

Ceferino személyében Székely János a magyar cigány vezetők számára is követhető példát állított.

Egy egyszerű cigány ember, aki soha nem járhatott iskolába, erényes életével azonban kiemelkedett sajátjai közül.

A róla fennmaradt történetek alapján, amikor csak tehette, spanyol és cigány gyerekeknek hirdette az evangéliumot, feleségével szemben soha fel nem emelte a hangját, és környezetében mindenkit leszoktatott a káromkodásról. A helyi cigányság felnézett rá – ahol csak megjelent, elcsendesültek az emberek, és „polgármesterükként” tekintettek rá, pedig soha nem választották meg vezetőjüknek formálisan.

A püspök ezt kérte a jelenlévőktől is: legyenek Ceferinók, engedjék be a szívükbe az élő Istent, erényeikkel váljanak példaképpé, és a roma lakosság vezetőiként ne elégedjenek meg az emberi bölcsességgel, hanem kérjék Isten kegyelmét munkájukhoz. A homília végén Székely János kihívta az oltár elé a jelenlévő roma vezetőket, és áldásban részesítette őket.

A szentmiséről hazafelé jövet azt kívántam magunknak, egyazon hazában élő magyaroknak és romáknak, hogy találjunk hosszú távú megoldást közös problémáinkra. Székely János példát mutatott. Ha követni akarjuk a spanyol receptet, a hozzávalókból egy már biztosan a rendelkezésünkre áll: láttam egy püspököt (és már akad követője is az egyházon belül), aki kinyújtotta kezét a hazai cigányság felé. A többi már csak rajtunk, magyarokon és romákon múlik… Na meg azon, mennyire vesszük komolyan azt a bizonyos „harmadik oszlopot”.

Sáhó Eszter

(Fotók: Bahget Iskander)