Igazi zenetanárnő, konzervatív és egyben haladó értékekkel. Zenei nevelésről, ízlésekről és a jazz szenvedélyéről beszélgettünk a nagy sikereket elért Dzsászti Énekstúdió alapítójával, Radóczy Jusztinával.

 

– Hogyan mutatnád be magad?
– A legfontosabb számomra, hogy kétgyermekes anya vagyok. Ének-zene tanár, karvezető, kicsit jazz-énekes, kicsit riporter. Néha minden lében kanál.

– Olvastam rólad, hogy hat éves korod óta zongorázol. Mikor érezted először azt, hogy a zene neked több, mint egy átlagembernek?
– Épp most láttam egy interjút Kodály Zoltánnal, akitől megkérdezték, mikor kezdődik egy gyerek zenei nevelése. Kezdetben az volt a gondolata, hogy a gyermek születését megelőző kilenc hónapban. Aztán ezt tovább vezette és azt mondta: inkább az anya születését megelőző kilenc hónapban. Nálam mindenképpen itt kezdődhetett, hiszen apukámtól visszamenőleg az ükapámig mindenki zenész volt. Ezért úgy gondolom, hogy az én zene iránti elköteleződésem az anyaméhben elkezdődött. A zongoratanulásra vegyes érzésekkel gondolok vissza. Nagyon nagy öröm volt a hangszeren játszani, de a mindennapos kötelezettség nehéz volt hatéves koromtól kezdve, főleg amikor tudtam, hogy mások kint az utcán játszanak. De felnőtt fejjel visszagondolva azt érzem, megérte, mert ez volt az útja a mai eredményeknek. Középiskolában még zongorista szerettem volna lenni, zeneművészeti szakközépiskolába jártam, sőt, később tanítottam is zongorát több évig.

–Miért akarták, hogy zongorázz?
–Valószínűleg a családi hagyományok miatt, illetve úgy gondolom, édesapámnak a zongorázás volt álma, hiszen szintetizátorozott, harmonikázott is. Mivel a nővérem már korábban elkezdett zongorázni, így egyértelmű volt, hogy én is ezen a hangszeren játszom majd.

–Te fontosnak tartod, hogy a tanítványaidnál kiismerd, ők mire vágynak zeneileg?
–Persze, mindenképp fontos, hogy tisztában legyünk a vágyaikkal, de elsősorban a diák képességeit kell felmérni. A zenetanár dolga az, hogy ezt felismerje és valamilyen módon összehangolja az évek során.

–Mióta tanítasz zenét?
–Volt egy 15 éves kitérőm a riporteri pályán, de mégis azt mondhatjuk, hogy az egyetemi évek óta tanítok. Most ismét a tanítás került előtérbe, minden más mellett. Ének-zene tanár és karvezető szakon végeztem az egyetemen. A diploma után azonban úgy éreztem, kicsit kilépek a klasszikus zene határaiból, mert mindig szerettem valami újat is kipróbálni. Általában villámcsapásszerűen jönnek az ötletek, így egy alkotói munka közben Ella Fitzgeraldot hallgattam épp, és jött a felismerés, hogy mennyire enyém ez a zene. Ekkor kezdtem el a jazzénekléssel foglalkozni, aminek a vége egy jazzénekesi szakvizsga lett. Amikor megkaptam az oklevelem, tudtam, hogy szeretném ezt a globálisabb zenei tudásomat átadni a fiataloknak.

–Ezt főleg azért, mert nagyon szereted csinálni, vagy mert erre nagy szükség van a mai gyereknek?
–Mindenképp szükség van rá. A fiatalokat a saját zenéiken keresztül nagyon jól vissza lehet vezetni a régmúltba. Számukra így sokkal érdekesebb a zenetörténet.

–Mit tudhatok én a jazzről?
–A 19. század végén alakult ki Amerikában, főleg a feketék zenei kultúrája nyomán. Ma már nem lehet azt mondani, hogy ez csak az ő zenéjük, hiszen számos hihetetlenül tehetséges európai jazz-zenész is van. A különbség a klasszikus és jazz-zene között az, hogy míg az előző elég szabályos, kötött kereteken belül zajlik, addig az utóbbi a szabadságon, improvizáción alapul. A klasszikus zene évszázadok óta le van jegyezve, így szinte semmit sem változik, míg a jazz folyton megújul. Számomra mindkettőnek megvan a varázsa és mindkettőnek megvan a helye az életemben. Amikor jazzt énekelek a színpadon, akkor átjár egy nagyon felemelő, különleges szabadságérzés, hiszen az improvizáció közben egy adott harmóniamenetre mindenki azt játszik, amit akar. Ebből olyan fantasztikus pillanatok alakulnak ki, amik a születésük pillanatában rögtön el is szállnak. Amennyiben nincs hangfelvétel, szinte biztos, hogy az adott dal olyan formában már többé nem fog megszólalni. Ez az együttjátszás varázsa.

–És neked mi a jazz?

Amikor a színpadon énekelek, olyan, mintha ott lennének mellettem a felmenőim és ezzel együtt minden, ami generációkon és a különböző zenei stílusokon keresztül átöröklődött. Ez egyfajta kapcsolattá válik a jelen és múlt között, amelyben én vagyok a csatorna. 

De mondhatom, hogy az összes zenetanár és zenész benne van ebben, aki valamikor nekem valamit tanított. Én ezt az érzést szeretem a legjobban. Remélhetőleg ezt érzik azok is, akik hallgatják a koncertet.

–Tudom, hogy hívő ember vagy. Hogy tudod ezt átvinni a zenélésbe vagy a tanításba?
–Hívő és gyakorló római katolikus vagyok.  Nagyon sokat olvasom a Bibliát és a szentek elmélkedéseit.  Minden nap szánok erre időt. Sokszor kapok megerősítést abban, hogy ha jobbá akarjuk tenni a világot, mindenkinek a maga területén kell maximálisan teljesíteni és dolgozni. A minap volt egy ilyen gondolata a pálosoknak, hogy nap-mint nap fáradozni kell azon, hogy a Jóisten szeretetét átadjuk a világnak és ez a fáradozás nem csak a kemény munka, hanem az is, hogy teljes szívünkkel bele tudjuk adni azt, amit kaptunk. Sok mindent kipróbáltam már és most úgy érzem, a zenei tapasztalataim átadása az, ami a feladatom, amit hasznosíthatok és szeretetből tudom tovább adni. Mást nem is nagyon tudok tenni, mint hogy a kapott ajándékokat gyümölcsöztetni.

–Mi keresztények szeretünk végkimerülésig fáradozni. Te hogy állsz most ezzel?
–Most nagyon sok feladatot vállaltam, ezért néha úgy érzem, egy kicsit fáradok. Számos versenyen vagyunk túl, ahol a diákjaim mindig élvonalban járnak. Az elmúlt években volt nemzetközi fődíjunk, első és második helyezésünk, volt regionális fődíjunk több is, szóval zajlik az élet körülöttem. A Leőwey Gimnáziumban is nagyon intenzív a zenei élet és emellett a március 21-i, Kodály Központban "Befutók" címmel tartandó énekstúdiós nagykoncertünk szervezését, próbáit, műsorának összeállítását végzem. Sokan mondják, de érzem is, hogy ezután egy kis szünetet kell majd tartanom. Szerintem a Jóisten is figyelmeztet erre időnként.

–Hogy látod a mai fiatalok zenei ízlését?
–Mindennek van pozitív és negatív oldala is, én mindig megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni.  Még annak is, hogy a fiatalok most bármilyen zenéhez, pillanatok alatt, cenzúrázatlanul hozzájutnak. Nyilván ez számos esetben romboló lehet az ízlésüket tekintve. Számomra azonban ennek a jó oldala az, hogy már tizenévesen is képesek olyan zenekarokat létrehozni, dalokat írni, amiktől néha leesik az állam. Azt gondolom, ez ennek a gyors hozzájutásnak is köszönhető. A másik, hogy manapság olyan szépen énekelnek idegen nyelven, ami a mi időnkben a technika és az ismeretanyag hiányában sokkal nehezebb volt. Sőt, kiélhetik az érzelmeiket nagyon sokféle műfajban. Mivel bármihez hozzájutnak, így a zenei ízlés formálása a család, az iskola és a média feladata lenne. Itt csatolok vissza ahhoz, hogy a mai zene által könnyebben vezethetjük őket vissza a múlt zenéjébe. Mindig kell időt szánni arra, hogy meghallgassuk és beszéljünk a zenéikről, mert így tudjuk felhívni a figyelmet az igényes vagy a kevésbé igényes zenére. Bár dühöngenek néha, de azért elfogadják a véleményünket. Szerintem még a kamaszok ízlését is lehet formálni, ha kellő figyelemmel és elfogadással fordulunk feléjük.


–Hogy valósítható meg ez a véleményformálás a gyakorlatban?
–Nem mindegy, hogy mit hallgatnak otthon a szülők, milyen zenével kínáljuk meg a pici gyerekeinket, netán mit hallgatunk az autóban, amikor együtt utazunk velük.

Egészen korán kell kezdeni a minőségi zenéhez való szoktatást.

Nyilván kamaszként már magára zárja az ajtót és bömböltetni fogja azt, amit ő szeret, de ezzel sincs semmi baj, hiszen kell a lázadás mindenkinek. Később biztos vagyok benne, hogy visszatér majd ahhoz az igényesebb zenéhez, ami igazán feltölti.