A vallásközi párbeszédet kutató és aktívan gyakorló katolikus teológus a jógavita kapcsán nyilatkozott a SZEMléleknek.
– Érdekes párbeszéd zajlott az elmúlt napokban a jóga és a démonok kapcsolatáról, amelynek kapcsán az is kiderült, hogy számos keresztény ember egyáltalán nem tartja veszélyesnek a jógázást, sőt, részt is vesznek ilyen alkalmakon. Érdemes-e emiatt aggódni?
– Aggódni alapvetően kevés dolog miatt érdemes, utánanézni azonban majdnem mindennek. Nagyon szeretem a Tesszalonikaiaknak írt első levél ötödik fejezetének két versét (21–22): „Vizsgáljatok meg mindent: a jót tartsátok meg, mindenféle rossztól óvakodjatok.” A bölcsességi irodalom ezt a megkülönböztetés képességének nevezi – melynek előföltétele, hogy először is kutatást végezzünk, tájékozódjunk. A jóga egy több évezredes gyakorlat, amely a keleti vallásokban fejlődött ki. A jelenlegi nyugati elterjedtsége azonban csak néhány évtizedes, és alapvetően két alakot ölt. Sokan csak a testi-lelki része miatt gyakorolják, rengeteg – általában nem nagyon vallásos – embertől hallottam, hogy „ez csak egy sport”. Vagy kicsit tágabban fogalmazva, egy olyan testmozgás, testgyakorlásfajta, amely egészséges a testnek, és összhangot teremt a (lélektani, pszichológiai értelemben vett) lélekben is. Hindu (védikus, például vaisnava) és buddhista barátaim viszont általában elégedetlenek azzal, hogy egy ilyen lecsupaszított változata vagy fölfogása él a jógának nyugaton, és igyekeznek a jóga vallási jellegét hangsúlyozni: a légzésre figyelés, a testtartás, az álló- és ülőhelyzetek mind-mind csak szükséges, de nem elégséges eszközök valami nagyobb, mélyebb tapasztalathoz, amely már az ember örök lelkét, vagyis a szellemét érinti.
Keresztény emberként akkor becsüljük meg igazán mind a jógát, mind a mögötte álló keleti vallási hagyományokat, ha nem pusztán egy sportág edzésének tartjuk, hanem hatalmas, a kereszténységnél régebbi (és a zsidó-keresztény vonallal nagyjából egyidős) vallási folyamok kifinomult, gazdag, vallási jelképek sokaságával fölvértezett szellemi gyakorlatának.
És igen, mindegyik vallás „veszélyes” a másikra, például úgy, hogy a hitelessége és s szépsége vonz és ámulatba ejt. De úgy is, ha össze nem tartozó mozzanatokat vegyítünk bennük (egybemosás, szinkretizmus); vagy ha megkülönböztetés nélkül mondunk igent a rossz dolgaikra vagy nemet a jókra.
– Különbséget tehetünk tehát sportcélú jóga és vallási alapú jóga között. De nincs-e mégiscsak a keresztények számára elfogadhatatlan jellege a nem kifejezetten keresztény alapú, akár csak öncélú meditációnak?
– A keresztények számára minden öncélú dolognak elfogadhatatlan jellege van, minden öncélú keresztény dolognak is. A meditáció egy keresztény (latin) szó, elmélkedést jelent, és együtt szokták emlegetni például a szemlélődéssel (contemplatio), vagy a ruminatióval (gondolatokon kérődzés). A keleti vallási gyakorlatok, amelyeket e szóval írunk le nyugaton, vallási gesztusként párhuzamba állíthatók a közép-keleten és nyugaton gyakorolt keresztény szemlélődéssel. Azon kívül, hogy öncélú-e (de ezt az adott esetben a gyakorlón kívül egyedül a mestere tudja megítélni) vagy nem, igen lényeges a szemlélődés vallási közege: min szemlélődünk, mi okból és mi célból, és milyen vallási erőket mozgósítunk a gyakorlásunkhoz. Keresztény szempontból nyilvánvalóan ingoványos, ha nem mocsaras terep egy másik vallás mitológiájába, panteonjába, szertartási életébe beleereszkedni. Akik a vallásközi (például szerzetesközi) párbeszéd keretében fölvállalták ezt az utat, évtizedeket szántak az életükben a fontolva haladásra, állandóan egyeztetve a vallási hagyományaikkal és elöljáróikkal. Van azonban egy keresztény viszonyulás, amely évezredek óta a krisztusi hagyomány rugalmasságát, alkalmazkodóképességét, életerejét mutatja, engedelmeskedve az említett szentírási versnek a jó fölvállalásáról: ezt kultúrába ágyazásnak (inkulturációnak) nevezzük, vagy más megközelítésben a világ megkeresztelésének.
Sem a keleti szemlélődés, sem a jóga gyakorlatai nem kerülték el e végzetüket sem: rengetegfajta keresztény iskolája, alkalmazása, fölhasználási módja létezik már mindkettőnek, derék keresztény hívők, gondolkodók, gyakorlók alázattal megvizsgálták őket, és ami jó, azt fölvállalták belőlük.
Ha csípőből elutasítaná a jó dolgokat az ember valamely önelégült kizárólagosság- vagy felsőbbségtudat miatt, akkor magának a Jóistennek az ajándékait utasítaná vissza, és visszaélne a szintén Istentől kapott értelmének a használatával is.
– Előkerült egy olyan kijelentés is a vita folyamán, miszerint van, amiről nem lehet párbeszédet folytatniuk a keresztényeknek a „jógahívőkkel”. Amennyiben ezalatt a buddhizmus vagy a hinduizmus követőit értjük, Neked mégiscsak igen nagy tapasztalatod van a más vallások képviselőivel folytatott párbeszédben. Mit üzennél azoknak, akik (néha talán a legjobb szándékból fakadóan is) idegenkednek a másként gondolkodókkal, a más vallást gyakorlókkal folytatott őszinte párbeszédtől?
– Párbeszédet mindenről és mindenkivel lehet folytatni, csak megegyezésre nem lehet és nem is szabad mindenről jutni. A vallásközi párbeszéd a szellemi élet egyik legnagyobb kihívása, valamint a teológia egyik legfontosabb és legizgalmasabb területe a XXI. században. Aki elzárkózik az ökumenikus (felekezetközi) közeledéstől a saját vallásán belül, illetve a vallásközi találkozástól és megértéstől általánosságban, az hálátlan a Teremtővel szemben, és saját magát zárja szellemi kalodába. Jaj nektek, önelégültek!
– A közfigyelem elsősorban a jóga felé fordult e társadalmi vitában, a démonok mintha megbújtak volna a sarokban. Sőt, egyesek szerint nincsenek is démonok. Mi az, amit keresztényként alapvetően megfogalmazhatunk a démonokról, hogyan ismerhetjük föl őket, és ha találkozunk ilyen erővel, miként távolodhatunk el tőle sikeresen?
– A démonok alapvető részei a keresztény tanításnak. Vannak párhuzamai a köznyelvben is (pl. „démonizál”, „démoni szépség”), és a keleti vallásokban is, a közbeszédben nagy hullámokat vető félreértések nagyrészt ebből származtak. (Nem védikus értelemben vett démonokról beszél a fundamentalista keresztény, hanem a védák által akár jónak tekintett (fél)isteni lényeket tekinti keresztény értelemben vett démonnak.) A fordítási nehézség kulcskérdése (lesz) a vallásközi párbeszédnek is.
Kétféle megközelítése van a démonoknak a kereszténységen belül: némelyek – felekezeti hovatartozástól függetlenül – a mindennapi életükben is éles szemmel figyelik, keresik és találják a démonok jelenlétét, személyként tekintve rájuk, és szívesen személyesítve meg általuk károsnak tartott jelenségeket. Mások – szintén felekezettől függetlenül – nem e szóval beszélnek róluk, és nem tulajdonítanak a jelenségnek ekkora jelentőséget, legalább is nem e mitológiai nyelvezetben.
A rossz, a gonosz ugyanis nemcsak személyesen (a sátán és a követői, a démonok vagy ördögök alakjában) van jelen a világban, hanem személytelenül is, például szerkezeti vagy intézményes gonoszként, sokfelé hullámzó és Isten ellen ható erőként. A lelkiség egyik központi lendülete a jó és a rossz megkülönböztetése, vagyis fölismerése és értékelése. A megkülönböztetés általában egy hosszabb folyamat, melynek során az ember imádkozik, Szentírást és lelkiségi irodalmat olvas, megtanácskozza a lelkivezetőjével a kérdést, önvizsgálatot tart, figyeli a hatásait egy dolognak, elmélkedik, az Egyház vonatkozó tanításához fordul, a lelkiismeretének bensőséges terébe emeli a kérdést, Isten szeretetében élő testvéreivel átbeszéli a dolgot. „Vizsgáljatok meg mindent: a jót tartsátok meg, mindenféle rossztól óvakodjatok” – nagyon fontos ige! Pusztán a rajta lógó (nemkeresztény) címke miatt elítélni egy jelenséget igénytelenség, gőg, istennel szembeni hálátlanság. A pártpolitika terében azonban arra is ügyelnie kell az egymással régóta párbeszédben álló világvallásoknak, hogy nem vallásos, sőt egyenesen a (démonikus?) elvallástalanítás érdekében munkálkodó emberek mesterkélten és fölöslegesen ne fordítsák szembe őket egymással.
Beszélgetőtárs: Gégény István
