Annyit árt a természetnek az emberiség, mint egy aszteroida becsapódása – az éghajlat változása új betegségek megjelenésével is együtt jár. Erről beszélgettünk dr. Szathmáry Eörssel, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatójával és tudományos főmunkatársával, dr. Földvári Gáborral.

– Mindenki hallott már a klímaválságról. Alapvetően az jut az emberek eszébe erről, hogy melegebb van, szélsőségesebb az időjárás, olvad a sarkvidék, New York el fog süllyedni. De az, hogy ez egészségügyi problémákat is jelenthet, új betegségekkel is járhat, nincs benne a köztudatban. Talán nem is logikus elsőre, hogy attól, hogy melegebb van, miért lesznek itt új betegségek.

Dr. Szathmáry Eörs: – Elöljáróban szeretném emlékeztetni az olvasókat, hogy Charles Elton ökológus már 1958-ban figyelmeztetett: ha változni fog a klíma, akkor ennek az egyik legkellemetlenebb következménye a felfokozott állati és emberi migráció lesz. Akkor ezen mindenki nevetett. Ma már nem olyan őszinte az emberek mosolya, ha erről van szó. Pedig ha változik az éghajlat, akkor mit tud csinálni egy állat? Nagyon leegyszerűsítve megpróbál elmenni oda, ahol jobb életkörülményeket talál. Ebből az következik, hogy ott jelenik meg, ahol korábban nem volt. Ez igaz a parazitákra is. A jelenség gyökere ilyen értelemben nagyon egyszerű. Rengeteg konkrét esetet lehetne felsorolni.

– Valóban, nálunk is megjelentek a harlekin katicák, a spanyol csigák, sosem látott mértékben a poloskák.

Dr. Földvári Gábor: – Önmagában már ez is kellemetlen, de sok olyan élőlény van, amelyek alig láthatók és egy gazdaállat segítségével terjednek. A vándormadarak évente milliárdos nagyságrendben hagyják el Afrikát és jönnek Európa felé. Ilyenkor magukon rendszeresen hordozhatnak vérszívókat. Ha csak pár százalékuk hordoz mondjuk egy újfajta kullancsot, akkor az a milliárdos nagyságrendhez képest már óriási szám.

– Rendben, de a madarak már a klímaválság előtt is vándoroltak.

F.G.: – Az a változás, hogy az itteni feltételek egyre alkalmasabbá válnak az afrikai kullancsfajok számára:a telek már nem olyan hidegek, így nem pusztulnak el. A következő tavasszal pedig megtelepszenek egy háziállaton vagy emberen. Már Észak-Németországban is találtak lovakon, kutyákon olyan kullancsfajt, amilyen korábban nem maradt életben ezen az éghajlaton. A nálunk nem honos kullancsok pedig errefelé ismeretlen betegségeket okozó vírusokat és baktériumokat fognak terjeszteni.

– Tapasztalatom szerint a legtöbb trópusi betegség ismeretlen az orvostudománynak.

F.G.: – Így van. Becslések szerint mintegy 10 százalékát ismerjük a kórokozóknak. Nem túlzás attól tartani, hogy várhatóan nő az emberi kórokozók száma, az is valószínű, hogy új helyeken fognak megjelenni ismert kórokozók, és az is, hogy újabb kórokozókat fogunk azonosítani.

Sz.E.: – Van abban valami mélységesen sajnálatra méltó, hogy

sokkal jobban meg tudjuk becsülni az univerzumban lévő protonok számát, mint a Földön élő fajokét.

Ez részben azért van így, mert az erre fordított anyagi források relatíve nagyon szerények ahhoz képest, amennyit mondjuk a Nagy Hadronütköztetőre és egyéb műszerekre, távcsövekre költünk. Pedig a fajok, és köztük a kórokozók ismerete valószínűleg sokkal közvetlenebbül hat a közeljövőnkre.

– Ha jól gondolom, akkor nem is elsősorban a nagy, pusztító járványos betegségektől tartunk, hanem az olyan betegségektől, amiket olykor fel sem ismerünk, csak fáj a fejünk, a hasunk, rossz a közérzetünk.

F.G.: – Valóban két csoportra kell osztanunk a betegségeket. Az első a nagy, látványos tünetekkel járó betegségek csoportja, mint az ebola, amik ugyan eleinte sok embert megbetegítenek, de azután lecsengenek. A másik csoportban lévő kórokozók hosszú távon okoznak enyhe tüneteket, de a következmények összeadódnak, egyre hosszabb ideig egyre több embert érintenek és egyre több problémát jelentenek. Ha egy iskolában a gyerekek többsége hiányzik, akkor nem lesz tanítás. Ha egy munkahelyen túl sokan vannak betegállományban, akkor leáll a termelés. Kórokozó-szennyezésnek hívjuk ezt a mi szakmánkban, mert jelen vannak, de nem feltétlenül vesszük őket észre. A változó életkörülményeik hatására vándorolni kényszerülő állatok és kórokozók megpróbálnak alkalmazkodni az új környezethez. Márpedig a kórokozóknak olyan nagy az alkalmazkodó képességük, hogy túlélnek egy új környezetben is. A mi immunrendszerünkben viszont nem alakult ki a védettség ezen kórokozók ellen.

Sz.E.: – A jelenleg megfigyelhető globális változásoknak az a következménye, hogy a rendszer már nem tekinthető dinamikus egyensúlyban lévőnek. Ez igaz a vízkörforgalom alakulására is. A vízciklus sebessége növekszik. 30 éve még az volt a helyzet, hogy mindig ugyanannyi folyt be, mint ki. Voltak kis ingadozások, de ezek nem bontották meg az egyensúlyt. Ha az ember méri a víz mozgását, akkor kiderül, hogy manapság gyorsuló ütemben történik a változás. Az egyensúly megbomlott. Az a baj, hogy a betegségek is gyorsuló ütemben jelennek meg. Ráadásul minden éghajlaton van új betegség.

– Ha egy ringlispíl egyre nagyobb mértékben gyorsul, akkor előbb-utóbb leszakad a hinta.

Sz.E.: – Így van. Az emberiség ráadásul jelenleg elősegíti ezt a folyamatot. Nemcsak a klímaváltozással, hanem a fajok pusztításával is. A kórokozóknak megvannak a természetes ellenségei, de az emberek a civilizáció fejlődése által akaratlanul is irtják a fajokat.

Jelenleg egy nagy kihalás korszakát éljük. 65 millió évvel ezelőtt becsapódott egy aszteroida, és azt egy nagy kihalás követte. Most mi, emberek vagyunk az aszteroida. A fajok eltűnésének mértéke pontosan megegyezik egy katasztrófaszerű kihalás mértékével.

Ez nemcsak azért baj, mert önmagában sajnálatos, hanem azért is, mert az ökológiai rendszernek stabilisnak kell lennie, azaz úgymond fékeknek és ellensúlyoknak kell lenniük a rendszerben. Ha bizonyos fajok kihalnak, akkor a dinamikus egyensúly megbomlik. Azt most még nem tudjuk megmondani, hogy az egyensúly megbomlása mikor fog katasztrofális összeomlássá alakulni. Ez olyan, mint amikor utazunk egy repülőgépen – ez megtörtént a barátaimmal – és azt vették észre, hogy szegecsek esnek ki a szárnyból. És akkor az volt a kérdés, hogy előbb szállunk-e le, vagy előbb szakad le a szárny és zuhan le a gép. Belátható, hogy túltervezték a repülőgépet, így bizonyos számú szegecs kiesését még kibírta. De előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor lezuhan. A mérnökök ki tudják számolni, hogy mennyit bír ki a szárny és mikor következik be a tragédia. Az ökológiai rendszerek annyira bonyolultak, hogy ezt nem tudjuk pontosan kiszámolni. Orosz rulettet játszunk. Az, hogy egymás után tüntetjük el a fajokat, olyan, mint amikor megpörgetjük a tárat és elsütjük a homlokunknak szegezve a pisztolyt. Nem tudjuk, hogy mikor jön el a vég. Persze, ahogy telik az idő, egyre nagyobb a valószínűsége. A kihalt fajokkal a kórokozók potenciális ellenségei is kihalnak. Nagyon is elképzelhető, hogy egy kórokozó azért fog elszaporodni, mert természetes ellenségei közül egy kihalt. Meg kell értenünk, hogy nem egy-egy problémát kell külön-külön, néha-néha kezelnünk, mert a problémák egymásra hatnak és halmozódnak, ráadásul ez egy gyorsuló és egyre súlyosabb folyamat.

– A kórokozók egy része ráadásul láthatatlan probléma.

F.G.: – A diagnosztikai rendszer tökéletlen, egy rutin háziorvosi vizsgálat nem elég arra, hogy pontosan kiderüljön, a rossz közérzet mögött csak a front áll, vagy valami komolyabb probléma. Jó példa a kullancs. Két betegség van a köztudatban, az egyik a Lyme-kór, a másik a kullancsok által terjesztett agyhártya-gyulladás. De még itt, Európában is tucatnyi más, kullancsok által terjesztett kórokozó van, amelyek jelenléte valóban csak a láz, levertség, fáradtság tünetekkel jár, és nem derül ki, hogy valójában milyen bakteriális fertőzésről van szó és az milyen következményekkel jár. Ami súlyosbítja a helyzetet, az az emberi tevékenység. A fajok pusztulásáról már szóltunk, de nagyon súlyos gond a túlnépesedés is. Ez önmagában is óriási probléma és ez is elősegíti a kórokozók terjedését. Pár évtizede az emberiség egyharmada élt nagyvárosokban, ma 50%, 2050-ben pedig várhatóan 70%. A nagyvárosokban azonban a látszólagos biztonságunk ellenére – távol vagyunk a természetben előforduló veszélyektől – a fertőzések, betegségek sokkal könnyebben tudnak terjedni akár vízzel, akár légúti fertőzéssel. A nagyvárosokban ott vannak a parkok és a kertvárosi részek is. Ezeken a helyeken koncentráltan fordulnak elő az urbanizált emlős- és madárfajok. Általában intelligens állatok képesek erre, mint a sünök, a rágcsálók, szarkák, varjak. Egy városi parkban a sünök sűrűsége több tízszerese is lehet a természetes egyedsűrűségnek. A sünök pedig kiváló fenntartói sokféle parazitának és kórokozónak.

– Ne örüljünk, hogy milyen aranyos a kis szuszogó süni?

F.G.: – Örülhetünk neki, de ne vigyük be a lakásba. Volt rá példa, hogy a gyerekek a lakásban vették észre, hogy hemzsegnek a sünin a bolhák és a kullancsok. Aranyosak, szerepelnek a meséinkben, de nagy mértékben alkalmazkodtak a parazitákkal való együttéléshez és mindenféle tünet nélkül fenntartják a Lyme-kórt okozó baktériumokat, gond nélkül élnek együtt az ember számára veszélyes kullancsokkal és bolhákkal. Ráadásul a sünök tüskéje az óvatlan kéz számára olyan sérülést tud okozni, amelyen keresztül közvetlenül kerülhetnek a véráramunkba olyan kórokozók, amelyek megbetegíthetnek minket.

Sz.E.: – Még egy példát szeretnék mondani az egymást erősítő káros hatásokra.

Az ma már evidencia, hogy a klímaváltozás konfliktusokat tud generálni emberek között. Nem kell messzire menni.

– Érdekes, hogy a migrációt a közvélemény politikai és nem ökológiai problémának tartja.

Sz.E.: – Igen, de a politikai migráció is ökológiai problémával kezdődött. A klímaváltozás tönkretette a szíriai mezőgazdaságot, és tömegével áramlottak a városokba az emberek. A politika pedig pillanatok alatt kihasználja, radikalizálja a nehéz sorsú, elégedetlen embereket. Ráadásul a konfliktusokban általában a közegészségügy színvonala lefelé megy, és a helyzet tovább romlik. Itt is látható, hogy hogyan függenek egymástól, hogyan adódnak össze a dolgok, és dominóelv-szerűen dől össze a rend. Ha hagyjuk, hogy az amúgy természetesnek vett rend felbomoljon, fenntarthatatlanná váljon, akkor egy ponton túl már a létünk válik fenntarthatatlanná. Félreértés ne essék, nem az emberiség fog kihalni, hanem a technikai civilizáció. Ne legyenek kétségeink, a baktériumok akkor is túlélnének, ha felrobbanna a Föld. A szanaszét repülő nagyobb törmelékdarabokon nagy valószínűséggel ott lennének és alkalmazkodnának. Mi nem. Az emberiség szempontjából nincs választási lehetőség, meg kell óvnunk a Földet, mert különben saját magunkat veszélyeztetjük.

– Ez egy remek végszó lehetne, de látom magam előtt az olvasót, aki ugyan meg van ijedve, de felteszi a kérdést, hogy mit tehetek én?

F.G.: – A hétköznapi ember szintjén is van mit tenni. A tudatosság rengeteget segít. Nem kell megijedni, de tudatában kell lenni a veszélyeknek. Egyszerű dolgokat is tehetünk. Például a kertemben ne legyenek olyan vízgyűjtő edények, amik nincsenek lefedve, mert benne szúnyog lárvák tenyészhetnek. Több invazív szúnyogfaj is terjed Európában, ezzel a közvetlen környezetünkben mi magunk is tudjuk akadályozni a terjedésüket. Fontos, hogy egy erdei séta, városi parkban való tartózkodás után átnézzék egymást a családtagok, hogy van-e rajtuk kullancs. Nagyobb léptékben a kutatóknak és a szakhatóságoknak lehet előre lépniük. Erre az utóbbi időben lett kidolgozva egy eljárás, a DAMA protokoll. Ez egy angol betűszó: D mint dokumentáció; A mint assessment, azaz felbecsülés, felmérés; M mint monitorozás; és A mint action, azaz cselekvés. Magyarán nem elég utólag realizálni a baj jelenlétét, hanem dokumentálni kell a kórokozók összességét, figyelnünk kell arra is, hogy melyek a potenciális kórokozók, azaz milyen betegség felbukkanása várható. Ha ismerjük a veszélyes kórokozókat, akkor felügyelnünk kell a jelenlétüket és a hatásukat, és ennek függvényében cselekednünk kell. Ez olykor egész egyszerű folyamat. Például a Margitszigeten vizsgáltuk a sünök kullancsfertőzöttségét. Megkérdeztünk sok embert és az derült ki, hogy a nyírt területeken a napozók, vagy a futópályán futók közül senki sem lesz kullancsos, nem is tudtak az emberek a jelenlétükről. Pedig a bozótos területeken több száz példányt gyűjtöttünk óránként, ráadásul kórokozókkal nagymértékben fertőzötteket. Jelentős különbség mutatkozott. A rizikótényező tehát az, ha valaki bemegy a bozótosba. Miért megy valaki be a bozótosba? Az esetek többségében azért, hogy könnyítsen magán. Ebben az időben összesen két nyilvános WC volt a Margitszigeten. Tehát ha a hatóság több nyilvános WC-t telepít, akkor kevesebb lesz a Lyme-kóros megbetegedés. Ez tudományosan megalapozott kijelentés (jelenleg 5 nyilvános WC van a Margitszigeten – a szerk.). A cselekvés a leghangsúlyosabb. A kutatók e négy fázis közül általában kiválóan elvégzik az első három feladatot, de az ezzel megalapozható, a megelőzésre irányuló cselekvés sokszor elmarad.

– Visszatérve az átlagemberhez: értem, hogy fedjük le a vizet, ne vigyük a sünt a lakásba, de akkor most télen etessünk, vagy ne etessünk madarakat?

F.G.: – Etessünk nyugodtan, mert közvetlenül csak akkor veszélyeztetnének minket, ha a lakásban lehullanának róluk a kullancsok, bolhák, kórokozók. A természetes állapotokat próbáljuk meg fenntartani, ne borítsuk fel a dinamikus egyensúlyt!

– Van prognózis? Milyen lesz 10, 20, 50 év múlva az egészségügyi helyzet?

Sz.E.: – Ha nem változik semmi, akkor borzasztó.

A legfrissebb publikált kutatási eredmények elképesztő szenvedésről beszélnek, ha nem történik semmi. Aszályok, éhínség, betegség, konfliktusok, háborúk.

Ez a legrosszabb változat. Ha ez következik be, akkor ezeknek az összesített hatása oda vezethet, hogy 2050 táján az emberiség létszáma lefeleződik. Nem egy csapásra, hanem egy folyamat eredményeképp. Ha ezt nem akarjuk, akkor cselekednünk kell. Csökkenteni kell a veszélyforrásokat. Ez a katasztrófa ugyanis a civilizáció végét jelentheti. Van még egy veszély, ez is nagyon fontos: szokták mondani, hogy ma már nem keletkezhet spontán élet a Földön, mert maga az élet változtatta meg azokat a körülményeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az élettelen anyagból élő alakuljon ki. A jelenleg ismert civilizációk finom technológiája a durva technológiából alakult ki. A durva technológia az ipari forradalom idejéhez köthető. Bizonyos ásványkincsek, mint a vas és a szén nagyon könnyen hozzáférhetők voltak. Nagy-Britanniában azért tudott elkezdődni az ipari forradalom, mert a kettő szinte egy helyen volt. Németországban azért késett, mert nem volt meg mindkettő egy helyen. A könnyen hozzáférhető, nagy mennyiségű ásványkincsek mára elfogytak. A finom technológia összeomlása esetén nem tudnánk a durva technológiához visszatérni. Ha tehát valóban bekövetkezik az apokalipszis, akkor óhatatlanul is valahová a kőkorszak és a középkor közé esnénk vissza technológiai ételemben.

– Az átlagember nyilván erre azt mondja, hogy ez úgysem fog megtörténni, majd megoldják a politikusok meg a tudósok.

Sz.E.: – Lehet, de ennek egyelőre nem sok jelét látom, pedig a legújabb számítások rosszabb eredményeket jósolnak, mint a korábbiak.

F.G.: – Ráadásul van, ami nem megoldható. A víziszint-emelkedésre például nincs kihatásunk. Ha átesik a kritikus ponton, akkor akár láncreakcióként is felgyorsulhat és visszafordíthatatlanná válik. És ha métereket emelkedik a vízszint, az újabb tragikus folyamatokat fog elindítani, amire nem lesz időnk megfelelően reagálni.

Sz.E.: – Mondok egy példát. Az indiai szubkontinensen 1,4 milliárd ember él. A két legnépesebb terület a Gangesz-sáv és a tengerparti régió. Az előrejelzések szerint a tengerparti sávot elönti a víz, a Gangesz völgyében viszont szárazság lesz. Hova fog vándorolni több 100 millió ember? Mit fognak enni? Milyen lesz a társadalmi rend? Nem a levegőbe beszélünk, amikor szörnyű konfliktus-helyzeteket vizionálunk.

– Egyéni szinten is tud mindenki tenni valamit. Ha ezt mindannyian megtennénk, akkor az 7 milliárd cselekvést jelent, ami nyilván meglátszana a Földön.

Sz.E.: – Igen, de ehhez nagyon nagyfokú ismeretterjesztés szükséges. Az embereknek meg kell érteniük, hogy nekik is tenniük kell valamit, nem elég várni a politikusoktól és a tudósoktól a segítséget. De ha ma Magyarországon megkérdezzük az embereket, hogy tegyünk-e a valamit a klímaváltozás ellen, akkor a többség azt mondja, hogy igen. Ám ha megkérdezzük, hogy hány forintot áldoznának a vagyonukból erre, akkor lohad a lelkesedés, pedig sokkal többet veszthetünk annál, mint amit sajnálunk feláldozni a közösségért.

Sajnos a demokrácia sem kedvez a helyzetnek, mert a politikusoktól nehezen várható a hosszútávú gondolkodás, a választásokat négyévente kell megnyerni, nem 2050-ben.

Luxemburgi Zsigmond 50 évig ült a trónon. Ha ma egy politikusnak 50 éve lenne, akkor egészen máshogy gondolkodna. Demokráciában nagyon nehéz hosszútávú elkötelezettségekkel problémákat megoldani, mert az érdekek rövidtávúak. Kizárólag a hosszútávon gondolkodó állampolgárok tudják ezeket kikényszeríteni a politikusokból. Gondoljunk bele, hogy hány klímakonferencia, egyezmény és megállapodás volt eddig, de a szén-dioxid kibocsátás azóta is vidáman növekszik! Az USA most például kilépett a párizsi egyezményből, amely szerint eleve minden ország maga határozza meg saját hozzájárulását annak érdekében, hogy enyhítse a globális felmelegedést. Természetesen nem biztos, hogy a legrosszabb forgatókönyv fog életbe lépni, de minél később és/vagy minél kevesebbet teszünk, annál nagyobb a veszélye, ezt bátran ki lehet mondani. Én tényleg nagyon félek attól, hogy végünk van.

Beszélgetőtárs: Gundel Takács Gábor

(Illusztráció: sky.com)