Két évtizede törvény írja elő, hogy Magyarországon minden településen kell működnie könyvtárnak. A legkisebb és legszegényebb falvakba – ahol még arra sincs se pénz, se ember, hogy hetente kinyissanak egy, a megye által feltöltött minikönyvtárat – mobilkönyvtár jár: kéthetente buszon, pontosabban spéci nyergesvontatón gördül be a betű a bukolikába, s másfél órán át várja az érdeklődőket.

Szerte az országban hat könyvtárbusz rója a vidéket, ebből kettő Baranyát, havonta tizennyolc napon, műszakonként átlagosan négy-négy, összesen hatvanhét falut érintve, évente húsz-húszezer kilométert futva.

A másfél száz lelket számláló Pettend (Szigetvár környékén) egyrészt a határában bányászott kőolajról híres, másrészt arról, hogy az október tizenharmadikai önkormányzatin országosan ez a falu produkálta a legnagyobb csalást, mármint lakosságarányosan: a választás előtti napokban százhat idegen jelentkezett be, ezzel megduplázva a szavazásra jogosultak számát. 

Csobán Laci, a mobilkönyvtáros úgy beszél, úgy néz és úgy is néz ki, mintha most lépett volna le El Greco valamelyik olajáról, sőt, még úgy is gondolkodik, mint egy apostol. Minden lelket megbecsül. Egy polgármester lelkét különösen, hiszen tudja, a helyi hangadókat követi a nép. „Bandázni kell, beszélgetni, kérdezni és meghallgatni az embereket, különben a kutya se teszi a lábát a rámpánkra” – kábé ez az ars poeticája.

Minden betérőhöz van két jó szava és három poénja, például Lakatost azzal cinkeli, hogy „valami természettudományosat szeretne?… hm… állatosat?… növényeset?… esetleg a házi pálinkafőzésről valami okosat?”. Lakatos kapcsol, mosolyog, és egy kutyás ismeretterjesztő kiadványt vesz magához. Egyelőre az unokahúga olvasójegyére, de ígéri, legközelebb beiratkozik.

Igy működteti, páratlan módon Csobán Lacival a mobilkönyvtárat.

(Forrás: 24.hu)