Különleges világba csöppentem ma. Azt tapasztaltam, hogy a zene megmozgatja a kerekesszékben ülőt, és a katedra mögött állót is. Szép muzsikát hallva szinte érzi az ember, ahogy agyféltekéi is táncba kezdenek, és duettet énekel a ráció az emócióval. Ez volt az élményem azon a zeneterápiás konferencián, amelyet az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben (OORI) tartottak.

Nem véletlen, hogy éppen ez a címe a konferenciának: Duettek – Kapcsolódások a zeneterápiában.

Olyan jól működő „duetteket”, szakmai együttműködéseket mutatnak be, amelyekben orvos és zeneterapeuta, pszichológus és zeneterapeuta, (gyógy)pedagógus és zeneterapeuta, vagy éppen kliens/hozzátartozó és zeneterapeuta kapcsolódása van a fókuszban, és közös munkájuk eredménye a fejlődés. 

Az összes terápiában az egyik legfőbb gond, hogy minden egyes szakterület külön-külön-, és még a szavak szintjén is másként kezeli az embert. A terápiák szélső pontjai szerint: az egyik motivál, a másik operál, a harmadik gyakoroltat.  Néha az az ember érzése, hogy önmagát, mint egy sejthalmazt beszállítja a kórházba, átnyújtja az orvosnak, aki ért „magához”, mert önmagának ő ott már nem szakértője.  Szép sorjában a különféle folyosókon kivárom a soromat, mire a diagnosztizáló berendezések alapján az orvosok elmondják, hogy mi is van velem. Én nekem nem sok közöm van a kórházban önmagamhoz.  A pszichológia, és az ehhez közel álló tudományok pedig időnként a ló túlsó oldalára huppanva azt sejtetik, hogy én vagyok az oka mindennek. Vagy esetleg a szüleim, vagy talán egy elhalt ikertestvérem. Ezért fáj a lábam, a torkom, ezért van minden, ami a testemben történik, és minden betegségért voltaképpen én vagyok a felelős. No, ebben igazodjon el bárki is! A zeneterápiában az a jó, hogy összekötő erő.

Az OORI-ban gyakran átélik, hogy az az ember, aki nem tud semmilyen értelmes szót kimondani, be tud kapcsolódni például a Kis kece lányom eléneklésébe. Az a szó, amit egy józan mondat elején a beteg nem képes elindítani, például, hogy hinta, könnyen kimondhatóvá válik, ha a Hinta palinta énekkel mondja el. És ha a zeneterapeuta ott áll az ágynál, és azt veszi észre, hogy a kómában fekvő ember végre elkezdett énekelni, akkor szalad az orvos, a mozgásterapeuta, a logopédus, és ott az ágynál együtt örülnek. Ez az összetalálás a lényeg. Ilyenkor minden szakember azt érzi, hogy maga az ember lép egyet előre a gyógyulás felé. Centiről centire haladnak együtt, mindenféle terápiás eszköz segítségével afelé, hogy amennyire csak lehet, a beteg újra önállóan tudjon élni. Például itt van egy súlyos koponyasérült fiatal nő, akit a zebrán gázolt el az autó, - és a kisgyerekét kiejtette a kezéből, aki ezért megúszta - viszont ő súlyos agysérült lett, és heteken át feküdt a kóma-centrumban vegetatív állapotban. Nem sok esélyt adtak arra, hogy ebből ki tud majd jönni. Három hónappal később a férjével sétált a folyósón. Ezek elképesztő élmények a terápiás team számára, akik csakis együttműködve tudnak dolgozni. Sok esetben éppen a zeneterapeuta az, aki a beteg első szavát meghallja. A terápia igazi hivatása, hogy az emberek újat tudjanak kezdeni! Ebben sokszor régi, érzelmi élmények segítenek, mint például egy-egy kedves dallam.

A Hangadó énekegyüttes afáziás, beszédsérült emberek számára jött létre. Vezetőjük: Fekete Zsófia és Eckhardt Fanni. Régi, jól ismert dalokat énekelnek a következő videon, valamint egy vallomást hallunk arról, hogy Isten hogyan szól akkor, amikor már nem tudunk beszélni!   

Kattintson ide a videó megnézéséhez!