502 évvel ezelőtt azt élték meg nagy eredménynek, hogy az emberek rézmetszetek segítségével szórólapokat tudtak készíteni, és azokat mindenki elolvashatta. Ezzel megtört az egyház véleménymonopóliuma.
Nem ugyanez van ma? Rengeteg felületen mindenfélét hallunk és olvasunk. Általában hasonlóakat ahhoz, mint amit amúgy is gondolunk. Mindenki belehelyezkedik egy kis buborékba, ahol jól érzi magát, és saját véleményének a változatait olvassa. Valójában nagyon kevés párbeszéd születik a millió sajtótermék által, azaz a ma „kitűzött tételekből”. A felfoghatatlan adatmennyiség miatt hyper-mediatizált világunkban sem tér, sem idő, sem lehetőség nincs a gondolkodó párbeszédre.
(Giuseppe Mitelli, "Vásárol, aki akar", 1684. Bologna.)
Bármilyen furcsa ez sem mai történet. A metszeten bolognai férfiak fogják a fejüket a sok hír és álhír láttán, szórólapokkal kosarukban: Melyiknek higgyek?
Mintha a koraújkorban kezdődött volna az a folyamat, amit ma is élünk: új és saját léptékünkhöz képest sokkal gyorsabb tempójú változás van, amely minden korábbi, stabilnak hitt megértési rendszert eltapos.
Akkor tehát mit tegyünk ki arra a templomkapura, ha ma Wittenbergben járunk? Talán egy fekete dobozt, amely elnyeli a felesleges információkat. Vagy egy iránytűt, amely eligazít a kavalkádban. De semmiképpen nincs értelme ma már kiáltványokat fogalmazni, amit valamelyik szekértábor majd szépen a zászlójára tűz.
Számomra úgy tűnik, hogy önkorlátozás nélkül nincs ma reformáció, vagyis megújulás az egyházban.
A magyar reformáció különös gyöngyszeme a 16. századi egyházi megújulásnak. Itt ugyanis a történelem adta meg az önkorlátozás lehetőségét azáltal, hogy a török megszállta az országot.
A közigazgatás megszűnt. A mohácsi csatát követően az egyházi tizedet nem volt kinek beszolgáltatni, az egyházmegyék elvesztették funkciójukat, csak nevükben éltek tovább. Voltak ugyan vezetőik, akik azután el sem jutottak az egyházmegyéjükbe. Bevitték az emberek a tizedet annak rendje módja szerint, de nem tudták, hogy kinek adják át. Egyszerűen nem működött a korábbi társadalom. A török megszállás első éveiben a kolostorokat is végig dúlták, így nem maradt meg semmi a régi keretekből. Több obszerváns ferences szerzetes is volt azok között, akiket ma reformátoroknak nevezünk. Őket ferences hagyományuk sokkal inkább képessé tette arra, hogy ilyen határ helyzetben az evangéliumot képviseljék.
Ez a minden helyzetben való evangéliumi túlélés az a lelkiség, amihez ma, a postmodern korban érdemes csatlakozni. Itt, Magyarországon mindenki a bőrét vitte a vásárra. Különösen azok az elődeink, akik nem új egyházat akartak alapítani, hanem az életet megmenteni.
Arra is volt példa, hogy egy-egy területen több kilométeres körzetben nem volt pap. Ki eskessen? Ki temessen? Nem volt lehetőség semmilyen klerikális jelenlétre. A 16. században gyakran megesett, hogy a deákos műveltséget szerzett ifjak, vagy a cselédes gazdák vették át a közösség lelki vezetését, a végzett diákok vitték továbbá kegyességi gyakorlatokat. (Még a 20. században is számos példa akad erre a gyakorlatra a háború idején.)
Akik olvasni tudtak, azok tartottak imádságokat, és közülük vált ki egyik – másik lelkésznek. Így járt Órás András is, akiről csak azért tudunk, mert a beregi zsinat utasította, hogy legalább egy Bibliát vegyen magához, és valamiféle vizsgát tegyen, ha már lelkészként szolgál. A 18. századig a Kárpát-medence gyakorlatilag háborús térség volt, s ezért gyakran olvashatunk különféle iratokban olyan panaszokat, hogy a községeknek nincs lelkészük. De ez a helyzet nyitottá is tette az egyházat.
Sajnos minden felekezet ma is identitás-védő buborékjából nézi a történelmet is, de valójában Magyarországon még száz évvel a reformáció után is volt olyan egyházi határozat, hogy ha a hívek nagyon felháborodottak, akkor ne vigyék ki a templomból az oltárt. 1552-ben a következő zsinati döntést hozták az oltárokról: „Megtiltjuk, hogy a reformáció terjedése miatt a templomokból eltávolított oltárokat újra felállítsák, ahol pedig még megvannak a hallgatóság ragaszkodása miatt, kis ideig még használhatják azokat asztal gyanánt a sákramentumi jegyek kiszolgáltatására, de mindezek mellett a pápai misével ellentétes tiszta úrvacsorai tudományt sértetlenül meg kell, hogy tartsák, hirdessék a gyülekezetekben, és e rendelkezésekben állhatatosak legyenek.” Számos más példa is van arra, hogy kénytelenek voltak jó reformátor őseink elfogadni, hogy az emberek nem akarnak változást a kegyességi gyakorlatokban, és nem működik "tisztán" az egyház.
Ma is reformáció van, akár akarjuk, akár nem. Vagy beleállunk, vagy nem. Azt hiszem, ma egyetlen egy felekezet, egyetlen egy egyház sem képviselheti egyedül a megújulást. Véleménybuborékjaink külön-külön nem vezetnek sehova, legfeljebb oda, hogy gőgösebbekké válunk.
Eszünkbe jut óhatatlanul is az Amasonas-i helyzet. Nincs elég pap. Nagy a szegénység. Azok a keretek, amik eddig működtek, nem tudják megoldani a helyzetet. Ha az egyház nem talál ezek között a körülmények között megoldást, majd megoldja az élet, de nem biztos, hogy pont úgy, ahogyan szeretnénk.
Érdemes ma, reformáció napján végiggondolni azt, amit a magyar történelem tanít. Igenis nagyon gyakorlatias körülmények határozták meg azt, hogy milyen változások történnek. Ezért ma is az a kérdés: vajon tudunk-e reflektálni arra a korra, amelyben élünk úgy, ahogyan ezt például Husz János tette Prága egyetemén, aki többek között ezt mondta: "Óvakodj attól, hogy házadat jobban ékítsd, mint a lelkedet! Mindenekelőtt lelked építésére legyen gondod! Légy jóindulatú és önzetlen a szegényekhez, és anyagi javaidat ne pazarold lakomákra!"
Nagy fájdalommal éltem meg azt, hogy a Reformáció 500 éves évfordulóján szinte csakis a régi események újramondása, vagy mai megjelenítése volt a kérdés. Hatalmas ünnep volt, annak az érzülete uralt el minket, hogy „a reformáció letett valamit az asztalra!” Emléktáblák szögelődtek ki mindenfelé a falakra. De kérdés marad, hogy ezek a feliratok elvezetnek-e minket egymáshoz, és a következő nemzedékhez. Nem úgy van, hogy az egyház véleményformáló akar lenni, de a nagy prédikáció meghallgatása után mindenki önelégülten hazatér? Jól megmondtuk!
Minden változás a szívünket faggatja igazán: Mi fontos neked? Vajon az evangélium szíve-dobbanása hogyan él benned? Miről tudsz lemondani azért, hogy gyerekeid közel kerüljenek az egyház, a Biblia üzenetéhez? Miről nem mondhatsz le semmiképpen? Látod-e Isten jelenlétét abban, amiben élsz?
