Nemrég postafiókomba érkezett egy levél egy ismeretlen férfitól azzal a kéréssel, hogy szeretné, ha az anyukájával találkoznék. 

 

Mint kiderült, több évtizedes rádiós munkásságom során folyamatosan hallgatta műsoraimat, és nagyon szerette őket. Ez a férfi kitalálta, hogy azzal szerez örömet anyukájának, hogy születésnapja alkalmából összehoz egy találkozót velem. A néni körülbelül kétszáz kilométerre lakik tőlünk. Sebaj, felkerekedett, és nemrég egy kávézóban nagyot beszélgettünk.

Kiderült, az jelentett számára sokat, hogy én mertem mesélni a gyengeségeimről is. Emlékezett arra is, hogy egyszer arról beszéltem, hogy mi is küzdünk otthon a számítógéppel. Alább leírom majd azt, amit akkor mondtam.

Sokszor elgondolkodom azon, vajon miért hisszük az egyházban azt, hogy valamiféle tökéletességet kell sugallnunk az emberek felé.

Honnan gondoljuk azt, hogy ez segít. Különösen azért érthetetlen ez, mert a mi hitünkben Jézus megváltása áll a középpontban, aki nem azzal akarta megoldani a földi élet dolgait, hogy azokat itt átalakítja. Bár Jézust folyamatosan bele akarták kényszeríteni ebbe a szerepbe, de ő nem akart sem király, sem nagy tanító, sem tökéletes példakép lenni. Az út a kereszt felé tartott, és éppen gyengeségében, esékenységében, végül halálában adta meg a választ az ember alapkéréseire. Mi mégis rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy a tökéletesség felé kell tartanunk.

Különösen jól esett ez a találkozás.

Nagyon szép gesztus volt, és nem is tudom, kinek esett jobban.

Kávéztunk, csevegtünk, nevettünk, és emlékeztünk. Végülis nem ilyen gesztusok adják az élet értelmét? Folytonosan valami nagy dolgot akarunk véghezvinni. Szeretnénk a sikert, az eredményt, az alkotást látni életünk értelmeként. Pedig még egy megépült házat is csak nagyon rövid mutogathatunk barátainknak: Látod, milyen szépet építettünk? Alig telik el pár év, és már el is veszett az egész építkezés élménye. Még akkor is, ha minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. De ezeket a pici gesztusokat sehogyan sem tudjuk elfelejteni. Ha igazán a szívünkbe találtak, akkor végigkísérik az életünket.

Vajon nem ezért mondta Jézus azt, hogy egy pohár vízben jelen van, amit a legkisebbeknek adtunk? Mert az élet sava borsa az a karnyújtás, amivel önmagunkat adjuk egymásnak.

Ez az, ami igazán jól esik.

Végül néhány gondolat, ami jó régen a rádióban elhangzott:

A minap kamasz fiam mondta nekem: Anya, te mindenkivel veszekszel. Nagyon megsértődtem. Elrontotta akaratlanul is az egész estémet. Mert a veszekedés tárgya az volt, hogy nem kellene állandóan a számítógép előtt ülni, ami egy eléggé jogos elvárás a szülő részéről. Ő pedig, mivel nem tudott jó érvet felhozni ezzel szemben, hát a jellemzésemmel igyekezett védekezni. Jaj, hány és hány párbeszédünk van így. Az egyik ember erővel, talán hangja felemelésével igyekszik meggyőzni a másikat, aki viszont viszont a gyenge pontot találja el. Aztán többnyire kialakul egy egyensúly, mert együtt kell élnünk, de abban senki sem érzi jól magát.

Aki kamaszgyerekeket nevel, az pontosan érzi ezt a lehetetlenséget: nekem úgy kell őt nevelnem, hogy önálló akarata legyen, tehát ne törjem be gyermekemet, de mégis féltve tereljem őt jó irányba. Ez szinte lehetetlenség. Feloldhatatlannak tűnő ellentét az, hogy önmagam személyiségét megőrizve eggyé tudjak válni egy másik ember akaratával. Milyen szép folyamat az, amikor egy-egy gyereket látunk növekedni. Ma nevetve emlékszem vissza arra, amikor a fiunk alig kétévesen azt mondta: "Nem!", és visszanevetve szétszórta a virágföldet a szobában. Ez a folyamat így van rendjén.

De hogyan lehet két emberi, szép fejlődésből, az akaratnak, egyéniségnek a kibontakozásából közös akarat úgy, hogy egyik sem győzi le a másikat? Úgy látom, hogy ez egy csoda.

Jézus azt mondja, hogy lehetséges a földön az egyakarat csodája.

De hogyan? Talán a hangulatok tudnak eggyé tenni. Talán a közösség jó érzése eggyé tesz bennünket, de az egyakarat ennél sokkal több. Itt arról van szó, hogy az ember a saját akarnokságát, önérzetét leteszi, és teljes erejével ráhangolódik a mennyei akaratra.
Csak ezzel a földöntúli erővel bízhatjuk kamaszainkat is Istenre: nem érem el, nem tudom akaratomat elfogadtatni, sem az ő akaratát elfogadni, de legalább együtt vagyunk, legalább Isten irgalmában bízunk, legalább Isten nevében kérjük. Ő nem szenvtelenül néz ránk, hanem édesapaként és elfogadólag.