Az önkormányzati választási kampány eddig soha nem látott eszközökkel folyik. Szinte teljességgel nélkülözi a megvitatható programokat, puszta sárdobálásra és karaktergyilkosságra szűkült. A keresztények és az egyházak mintha csak sodródnának ebben az alpári örvényben. Valóban nincs alternatíva?
A csőcselék ma ritkábban használt fogalma azt jelenti, tanulatlan, felelősség nélküli, könnyen irányítható tömeg. A plebejusok Rómában korlátozott jogokkal rendelkeztek. A római demokrácia sem volt hibátlan és emelkedett sem, de a szavazások során nem a plebszet kellett megnyerni, hanem a római polgárokat. A kommunista hatalomátvétel kulcsszereplője a proletár, a tanulatlan és kulturálatlan tömegember, akinek indulatai könnyen felkorbácsolhatók és akivel egy egész társadalmat lehetett letarolni. A proletár olcsó, mert a semmihez képest a kevés adomány is sok. A proletár lényegében írástudatlan és gondolkodásra képtelen, indulatai vezérlik és puszta retorikával irányítható.
A kortárs politikában minden arra irányul, hogy a csőcselék szavazatait meg lehessen szerezni. Ez a kényszerű törekvés a politikát egyre inkább primitív, érzelmekre és félelmekre építő beszédmódra kényszerítette.
A legnagyobb közéleti pozíciókba a legkevesebb felelősséggel rendelkezők révén lehet bekerülni. A végeredmény tehát az, hogy a csőcselék lényegében átvette a hatalmat.
Tudatában vagyok annak, hogy ez a beszédmód ma kívül esik a politikai korrektségen és nem is eléggé árnyalt. Nem szándékom lenézni a csőcseléket, csupán megnevezni. Nem firtatom a felelősség kérdését, amiért a csőcselék primitív életkörülmények között él és képtelen saját sorsán változtatni. De az egyébként nagyon is fontos politikai korrektségre törekedve nem hunyhatunk szemet afölött, hogy az ország felnőtt lakosságának nagyjából egyharmada funkcionális analfabéta, s olyan családban él, ahol több generáció óta súlyos a szegénység.
Korábban, az internet és a Facebook megjelenése előtt a csőcselék véleménye, indulatai saját köreiben jelentek meg, s különböző eszközökkel közéleti határok között lehetett tartani. A Facebook korában azonban a csőcselék jelen van a köznyilvánosságban, tájékozatlansága, tudatlansága és indulatai szabadon hullámoznak az éterben. A politika pedig ebben az új nyilvánosság-helyzetben kénytelen ezt a tömeget megnyerni magának. Kénytelen olyan nyelven beszélni, olyan üzeneteket közölni, amit a legprimitívebbek megértenek. S e mellé teszi a filléres juttatásokat, olcsón veszi a szimpátiát és bizalmat. Ennek a csőcselék-centrikus politikai irányultságnak és beszédmódnak az is következménye, hogy a tanult emberek sokasága óhatatlanul átvette a primitív logikát és az igénytelen beszédstílust.
Óriási kulturális fordulat zajlott le az elmúlt 10-15 esztendőben. Immár nem arról van szó, ami lényeges, átgondolt és felelősséggel teli, hanem arról, ami pillanatnyi indulatokat tud kelteni és az ország valódi ügyeihez semmi köze nincsen.
Ez a társadalmi helyzet óriási kihívást jelent a keresztények és az egyházak számára is. A kereszténység ugyanis nem hatalmat akar, hanem a csőcseléket Isten népének tekinti, s arra törekszik, hogy kiemelje a primitív viszonyok közül. A kereszténység nem hivatkozik a népre, hanem szolgálja azt. A kereszténység története az oktatás-fejlesztés történeteként is felfogható. A ‚30-as évekig Magyarországon a közoktatás biztosítása jórészt egyházi iskolákban zajlott. A XX. század elején számos törekvés folyt a legszegényebbek beiskolázására. A keresztény emberkép nem haszonelvű, az emberben személyt lát, Isten képmását, függetlenül a műveltségétől és anyagi helyzetétől. Ez a keresztény perspektíva nem érvényesül mindig és mindenütt, de nem merült feledésbe. A kereszténységnek Magyarországon is hallatlan lehetősége és felelőssége van arra vonatkozóan, hogy a csőcselék-centrikus politikai primitívség lehúzó strukturális spirálját megtörje és dacoljon az indulatra építő politikai retorikával. Miközben tovább kell erősítenie a legszegényebbek közötti misszióját, fel kell emelnie a szavát a politikai színvonal emelése érdekében. A mélyen átélt istenhit szolgálata, a megerősítő és felemelő liturgiák végzése mellett ugyanakkora súlya van az oktatásnak, képzésnek, a társadalmi kérdések szakszerű vitáinak.
A lelkigyakorlatok mellett szellemi és társadalmi gyakorlatokra van szükség. Az egyház isteni dolgokra vonatkozó tanításának átadása mellett az emberi és társadalmi dolgokra vonatkozó tanítás átadása is súlyos kötelezettség. Lehet bennünk szorongás attól a kérdéstől, hogy vajon a kortárs kereszténység hazánkban képes-e és hajlandó-e ezt a missziót vállalni és teljesíteni. Afelől azonban nem lehet kétség, hogy úgy szolgálhatjuk leginkább a társadalmat, ha a csőcseléket törekszünk néppé formálni és megvédeni attól, hogy hatalmi célokra használják fel őket.
Máté-Tóth András
(Illusztráció: 24.hu)
