A szerelem nem ismer akadályokat! Pedig talán jobb lenne, ha legalább azokra a nehézségekre fölkészülnének a különböző nemzetiségű fiatalok, amik előre láthatók.

Volt idő, amikor a szülők döntöttek arról, hogy kihez adják feleségül a lányukat, milyen menyecskét keresnek a fiukhoz. Ma már ez elképzelhetetlen, az azonban biztos, hogy a szülők azonos társadalmi körből, hasonló gondolkodásmódú, azonos vallású, kultúrájú, ismert családi hátterű, a látókörükben lévő, tehát nem túl messziről származó párt választottak a gyereküknek. Józan megfontolással jogosan gondolták, passzolni fognak és jól beilleszkednek majd egymás családjába.

Most, hogy a szerelem dönt, és ismerkedni kontinenseken átívelően is lehet, távolságok pedig nincsenek, hiszen a föld ellenkező csücskébe egy-két nap alatt el lehet jutni, nem ritka, hogy egészen különböző közegből érkező fiatalok kötik össze az életüket. Jó esetben az esküvőt megelőzi a jegyesoktatás, ami segít abban, hogy felkészüljenek a várható nehézségekre, számítsanak a krízisekre, megtanulják kifejezni a negatív érzéseiket is, módszereket sajátítsanak el a konfliktusok kezelésére, amik szükségszerűen előadódnak, tehát valamennyire lehet rájuk számítani, így nem éri teljesen váratlanul a kapcsolatukat tudatosan építő, karbantartani szándékozó házasokat.

Vajon a különböző országból származó fiatalok számolnak-e azokkal a nehézségekkel, amik kifejezetten abból adódnak, hogy eltérő a kultúrájuk, a szokásaik, és a család egyik részét országhatárok választják el a család másik részétől?

Farid Marokkóból jött Budapestre tanulni a hatvanas években. Katalinnal másodéves korukban fordult a barátság szerelemmé, a lány szüleinek is tetszett az udvarias, mosolygós arab fiú, aki tökéletesen alkalmazkodott a magyar életmódhoz. Mivel Katalin családja nem volt vallásos, ez a téma szóba sem került a fiatalok között. Szerettek társaságba járni, sok barátjuk volt, nagyokat beszélgettek fiúk-lányok együtt. Farid remekül megtanult magyarul, egyáltalán nem lógott ki közülük.

A diploma megszerzése után összeházasodtak, és mivel a fiatalembernek mindig is az volt a célja, hogy hazatér, Marokkóba költöztek. Az addig felhőtlen, kiegyensúlyozott, egyenrangú félként megélt kapcsolatuk egy pillanat alatt dőlt össze, gyakorlatilag akkor, amikor földet ért a repülőjük.
- Nem ismertem rá a férjemre. Addig kíváncsi volt a véleményemre, közösen hoztunk döntéseket, együtt jártunk mindenhová, attól a naptól fogva egészen másképp kezelt engem. Vendégségben a férfiak külön telepedtek le, a nők még csak közéjük sem ülhettek, nem hogy bekapcsolódjanak a beszélgetésükbe. Mindig csak tényként közölte, mit hogyan döntött, Becsapottnak és megalázottnak éreztem magam. A mai lányok tévéből, internetről tájékozódva nyilván többet tudnak az efféle kulturális különbségekről, engem azonban akkor egészen váratlanul ért mindez.

A kisfiam, Khaled születése után sem javult a helyzet, sőt amikor nagyobbacska lett, már nem maradhatott velünk, nőkkel, hanem a család férfi tagjai nevelték. Magyarországon megtanulta volna, hogy legyen figyelmes és tisztelettudó a nőkkel, engedje őket előre az ajtóban, vegye el tőlük a nehéz cipelnivalót, adja át nekik az ülőhelyet... Fájt látni, hogy más mentalitásban nő föl és nem tudok befolyással lenni rá.

Katalinék házassága nem állta ki az idő próbáját, a fia nélkül tudott csak visszajutni Európába. Arra gondol, hogy talán ha Magyarországon maradtak volna, több esélye lett volna a kapcsolatuknak.

Jován szülei a délszláv háború elől menekültek Hollandiába. A fiatalember nemrég nősült, A felesége igyekszik fölkészülni az előrelátható konfliktusra.
- Tudom, hogy az anyósomék számára természetes, hogy váratlanul beállítsanak és akár hosszasan is elidőzzenek nálunk. A hollandok ilyet sose tennének. Mindig megbeszélt időpontban keresik föl egymást, és csak addig maradnak, ameddig a meghívás szól. Engem olykor idegesít, hogy nem tudom előre, mikor jönnek és meddig maradnak a szerb rokonok.

Edina ugyanezt említi nehézségként, de a másik oldalról.
- Amikor a férjemmel beköltöztünk az első közös hollandiai otthonunkba, és a telekszomszédainkkal megismerkedtünk, mondtuk nekik, hogy ugorjanak át hozzánk egy kis beszélgetésre. Rögtön előkapták a naptárjukat és három héttel későbbre kijelölték az időpontot. Az egészet rettenetesen körülményesnek, szertartásosnak, kimértnek éreztem. Otthon biztosan sokkal spontánabbul és természetesebben történt volna mindez.

Lotténak magyar fiú udvarol.
- Nagyon furcsa volt nekem, hogy kinyitotta előttem az ajtót és vinni akarta a csomagomat. Hiszen ezeket én is képes vagyok megtenni! Szerencsére meg tudtuk beszélni, hogy engem zavar mindez, és nem sértésnek szánom, főleg nem az ő személyét utasítom el, amikor nem veszem igénybe a segítségét. Úgy éreztem, önállótlannak és gyengének tekint, ő pedig úgy érezte, nincs szükségem rá és nem adok lehetőséget neki, hogy kifejezze a szeretetét és megbecsülését. Időben rájöttünk, hogy beszélnünk kell arról, ki hogyan éli meg ezeket a helyzeteket, hogy az eltérő hozzáállásunk ne mérgezze meg a kapcsolatunkat.

Jan harminc éve vette feleségül Emesét. Az édesapa kérdezte is a fiát: nem találtál volna közelebb párt magadnak? A református családban szokatlan volt az is, hogy az ifjú asszony a hitét komolyan gyakorló katolikus. A házasságukban ez mégsem okozott fennakadást. Kérdésemre, hogy mi az a nehézség, amit tapasztaltak az évek során, és ami kifejezetten abból fakad, hogy különböző országban nőttek föl, Jan olyan választ ad, amire a fiatalok nem szoktak gondolni, ahogy ők sem, amikor elkötelezték magukat egymásnak.
- Mindkettőnk szülei megöregedtek, természetes, hogy szeretnénk a közelükben lenni és segíteni nekik, amikor szükségük van ránk. Igen ám, csakhogy bármelyikünk hazájába költözünk, a másikunk szülei távol kerülnek. Ez komoly fejtörést okoz nekünk.

A másik dolog, ami meg sem fordult a fejünkben fiatalon, az az, hogy mi magunk is ahogy idősödünk, egyre inkább vágyunk arra, hogy a nyugdíjas éveinket abban a környezetben töltsük, amelyikben gyerekkorunkban éltünk. De melyikünk vágya teljesüljön?

Megértem, hogy Emese szívesen visszaköltözne Baranyába, ahol fölnőtt, vagy legalább is minden évben több hónapot szeretne ott tölteni. Én ugyanígy vagyok Frízfölddel. Nem tudom, ha előre elgondolkodtunk volna ezen az évtizedekkel később fölmerülő kérdésen, másképp választottunk volna-e társat. A legegyszerűbb lett volna a szomszéd faluból... Most nem tudom, mit hoz a jövő, de mindenképp együtt maradunk!

(Madocsai Bea; A fotók csak illusztrációk: youtube, Le Monde, happytolove.fr., fr.freepik.com)