Barcelonai utunk előtt többen áradoztak a katalán fővárosról – volt, aki megjegyezte, hogy "meglásd, majd haza sem akarsz jönni!"

Nem lett igaza az illetőnek. Nem mintha Barcelona nem kínálna ezernyi látnivalót, élményt, csodás pillanatot, de ott maradni eszembe sem jutott. Elvárások nélkül, de annál nagyobb kíváncsisággal vetettük bele magunkat a katalán főváros forgatagába.

Az EP-választás hétvégéjén érkeztünk – ablakokban, erkélyeken, gallérokon sárgállott a bebörtönzött katalán politikusok szabadon engedését követelők jelképe, a szalag, mely Katalónia függetlenségi törekvéseit is szimbolizálja.

Az utcákon azonban mindenféle ellenségeskedés nélkül hömpölygött a tömeg – mindig és mindenhol. A sztereotípiáknak megfelelően hangosak, de kevésbé mosolygósak, viszont öröm volt látni, milyen – feltűnően – sok mozgásában korlátozott, kerekesszékes ember "sétál" az utcákon. Közlekedésüket jelentősen megkönnyíti, hogy minden átkelő akadálymentes, vagyis a járdaszegélyt lejtősre alakították ki, és az általunk érintett metróállomások mindegyikén lift is működik.

A kerékpárosok közlekedését szinte mindenhol kerékpársáv segíti – a hazai gyakorlattól eltérően nem csak optikailag választják el a gépjárműforgalomtól, hanem fizikailag, terelőelemekkel is igyekeznek biztonságosabbá tenni a biciklizést. A tengerparton futó kerékpárútról azonban ez nem mondható el: riksák, rollerek, gördeszkások, görkorisok száguldoznak a bámészkodó turisták között.

Barcelona tömegközlekedése hatnapos tapasztalatunk alapján – a budapestihez hasonlóan – jól szervezettnek tűnik. Néhány metróállomás különösen keskeny peronja ugyan szokatlan volt, ahogyan meglepődtünk a szerelvényeken szinte minden alkalommal feltűnő zenészeken is – produkciójukat az utasok tapssal és némi apróval köszönték meg. Tömegközlekedőként nem nézett minket senki potenciális bűnözőnek, mint Pesten, nem voltunk folyamatos kontroll alatt, leszámítva azt az "önkéntes ellenőr" nénit, akinek felháborodott katalánjából csak a grátiszt értettük, amikor véletlenül a középső ajtónál szálltunk fel, és csak onnan mentünk előre érvényesíteni a jegyünket. Ő volt az is, aki előrekiabált a buszsofőrnek valamit, amiből csak a klíma szót értettük – de legalább kellemesen hűvös lett utána...

A gyalogosként nem a szabad, hanem a lehet határozza meg a közlekedést: mennek, ha lehet, ha szabad, ha nem... Viszont ha pirosra vált a lámpa, a gyalogos nem játszhat arra, hogy "az autóknak még sárga, csak azután zöld, kényelmesen átérek", mert szinte azonnal indul a kocsisor: amikor pirosról zöldre vált a lámpa, a sárga kimarad. Ez nekünk szokatlan, de működik, nem hülyeség sem forgalomszervezési, sem környezetvédelmi szempontból.

Az utak mentén rengeteg fa, bokor zöldell, a széles, sok helyen középen húzódó járdákon padok várják a pihenni, beszélgetni vágyókat. Ezt ki is használják a helyiek: az idősek sem zárkóznak be, lényegesen látványosabban vannak jelen a város életében, mint hazai kortársaik. Sokan sétáltatnak kutyát, fiatalok és idősebbek, de kutyapiszok nincs, ahogyan szeméttel sem találkoztunk. A pesti állapotokhoz képest feltűnő volt, hogy alig dohányoznak az utcán, nem fújják a füstöt az ember arcába. Találkoztunk viszont rengeteg rámenősen erőszakos utcai árussal, akiknek járdára kipakolt portékáitól közlekedni is nehezen lehetett, riasztóan sok galambbal a tereken, pofátlan sirályokkal a tengerparton.

Hogy mi volt a legklasszabb ebben a pár napban? A Sagrada Familia és az altemplomában a katalán nyelvű mise, a kikötő felett, a tengerpart és a Montjuic között közlekedő piros kabinos felvonó, maga a tengerpart, a Montjuic erőd, a Camp Nou, a Casa Batlló és a Casa Mila, a széles utak és a szűk sikátorok, a tengerpart homokja és az üzletek "banyatank parkolója", a Barri Gótic, a Szent Eulália székesegyház, a Güell Park...

Ez utóbbiban megtörtént velem, amiről azt hittem, mindig csak mással történik meg: ellopták a pénztárcám. 1-2 ezer forint és a bankkártyám volt benne, amit azonnal le is tiltottunk. Tulajdonképpen magamra lehetek csak dühös, mert tudtuk, hogy – kicsit képzavarosan – Barcelona a zsebtolvajok Mekkája, de hálás is lehetek, mert az irataink, a pénzünk megmaradt, az utánajárást, az átmeneti bankkártyátlanságot meg tanulópénznek veszem...

Közel egy hetet töltöttünk Barcelonában. Szép volt, jó volt, elég volt – turistaként kicsit soknak tűnt a város, nyüzsgésben, ízben, színben, szagban, formában. Barcelona minden négyzetmétere ontja az impulzusokat, nem hagy pihenni, kizökkent, de ki nem kapcsol – arra itthon kell magunknak időt adni.