Lelkiismeret-furdalásom lett.
Igen, kicsit magamra ismertem, amikor néhány napja – hogy az igen ellentmondásos kommentözönben eligazodjak – megnéztem a Telekom Bocsi Anyu! – Egy rendhagyó Anyák napja című kisfilmjét.
A mondanivalóján nem akadtam ki, az megérintett. Kicsit magamra ismertem benne, abban azonban nem vagyok biztos, hogy anyák napja apropóján kellett ezt elkövetni...
Több mint 28 éve játszom párhuzamosan a gyerek és az anya szerepét – vagyis adok és kapok is virágot anyák napján. A gyerek- és az anyaszerep között a súlypontok gyakran váltakoznak: van, hogy a lányaim tartanak erőteljesen igényt rám anyaként, van, hogy a szüleim gyerekként, gyerekükként, és van, amikor "a dolgozó", vagy éppen "a nő" szerepem kerül előtérbe. Nincs ezzel semmi probléma mindaddig, amíg az arányokat eltalálom – de ez benne a legnehezebb.
Lavírozok folyamatosan, ügyeskedem az időmmel és újabban az energiámmal is, hogy mindenhol, minden szerepemben – ha tökéletes nem is, de legalább – elég jó legyek.
És akkor jön ez a film... Eleve a címével sem vagyok kibékülve – mert gyönyörű szavunk a "bocsánat", és az erőltetett trendiségen túl gagyi és slendrián a helyette használt kifejezés.
Szóval jön ez a film, és sokadszorra merül fel bennem kérdésként, hogy családi, meglehetősen intim szerepünket, az anyaságot valóban az iskolában kell-e ünnepelni, illetve kell-e ünnepelni az iskolában?
De ha már iskolai az anyák napja, akkor azt könnyekben mérik.
Ott ülök, mellettem Anyu, a táskám zsebében a véletlenül gondosan bekészített zsebkendő, és könnyeket szeretnék – az öröm és a hála könnyeit, hogy vannak, hogy itt és most is velem vannak, hogy megölelhet és megölelhetem, hogy rám mosolyog és rámosolyoghatok, hogy Anyut hazavihetem és a lányom velem jön haza, és otthon majd engem kerget megint az őrületbe, amikor még este felhívom Anyut, de nem hagy 4 percet sem beszélni, mert csak annyit akar mondani, hogy "szeretlek", de aztán csak mondja, és mondja, és mondja... És én kimondhatatlanul örülök Nekik...
Szóval legalább ezen az egy napon csak hála- és örömkönnyeket szeretnék, nem lelkiismeret-furdalást.
