Ültem apám ágya mellett a belgyógyászaton, a dietetikus éppen azt magyarázta neki, hogy – mint frissen diagnosztizált cukorbetegnek – teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret, péksüteményt kell fogyasztania, amikor hozták a vacsoráját.

Elkerekedett mindannyiunk szeme az aranysárga zsemle láttán...

– Kellene – mondta zavart mosollyal a dietetikus.

– Elfogyott – mondta a vacsorát osztó ápoló, és ment tovább a dolgára.

Szóval kapott egy zsemlét – fehéret – és egy kockasajtot. Nem vártunk mást, nem is lepődtünk meg. Apám gyakorlott mozdulattal rakta a fiókjába a zsemle/sajt kombót, és kezdett neki a natúr csirkemell párolt zöldséggel címet viselő hazainak. A szobában mindenki mást evett: mindenki azt, amit a hozzátartozói hoztak.

Kórházban lenni ma, bármilyen osztályon, bármilyen nyavalyával túlélőgyakorlatnak számít. Nemcsak a betegnek, a családjának is.

A betegnek ma Magyarországon a menetfelszereléséhez tartozik az evőeszköz, a tányér és a pohár, a WC-papír és a kézfertőtlenítő. Ma sokfelé nem a szedett gyógyszerek listáját, hanem a szedett gyógyszereket kérik. Ma teljesen természetes, mondhatni bekalkulált, hogy a beteg étkezését a család kiegészíti. Ma bekalkuláltnak tűnik az is, hogy az orvosok és az ápolók bérét a beteg és családja egészíti ki.

A mai magyar egészségügy rettenetesen alulfinanszírozott: az egy főre jutó egészségügyi kiadás 853 euró – ezzel az összeggel az EU-ban ugyan öt országot (Románia, Bulgária, Lengyelország, Lettország, Horvátország) még így is megelőzünk, de ne ez legyen a viszonyítási alap, ugyanis 15 másik uniós ország a miénknek legalább a dupláját költi "fejenként" egészségügyi célokra. GDP-arányosan nézve minimálisan kedvezőbb képet kapunk, mert 10 tagállamot "előzünk le", de a 7,4%-os arány még mindig alaposan elmarad az Unió 9,9%-os átlagától.

A magyar egészségügy helyzete a 2005 óta 35 európai országot monitorozó Európai Egészségügyi Fogyasztói Index (Euro Health Consumer Index, EHCI) szerint is egyre siralmasabb: tavaly még négy országot, ma már csak Romániát és Albániát előzzük meg a 6 fő szempont alapján kialakult értékelési rendszerben.

A betegjogok érvényesülése területén az elégtelen színvonalat jelölő pirosat kapta a betegszervezetek bevonása és a szolgáltatók minősítése, ugyanakkor a 10 indikátor közül kizárólag a saját orvosi adatokhoz való hozzáférést találták megfelelőnek.

Az ellátáshoz való hozzáférés 6 indikátora közül 4 pirosat kapott: a rákterápiák 21 nap alatti elérhetősége és a 7 napnál hamarabb hozzáférhető CT vizsgálatok mellett az ütemezett műtétek és a gyermekpszichiátria várakozási ideje is meghaladja az elfogadható mértéket. Ebben a kategóriában csak a háziorvos aznapi elérhetősége bizonyult megfelelőnek.

A betegellátás eredményességét jellemző 9 indikátor közül ötöt pirossal jeleztek: a szívinfarktus 30 napos halálozási rátája, a rákbetegség túlélése, a 65. életév előtti elhalálozások, a kórházi fertőzések és az abortuszok száma nem elfogadható, viszont dicséretes az öngyilkosságok számának, arányának csökkenése.

A szolgáltatások széleskörűségével kapcsolatos 8 indikátor közül dicséretre méltónak tartják a szürkehályog műtéteket és a fogászati beavatkozásokat, de a magyar egészségügy finanszírozási hátterét, a hálapénz jelenlétét és a császármetszések arányát aggasztónak találták.

A betegségmegelőzéssel kapcsolatos 7 mutatóból a magas vérnyomásból eredő gondok és a közlekedési balesetek kaptak piros jelzést, ugyanakkor megfelelőnek találták a csecsemők védőoltásprogramját, a dohányzás megelőzése és a fizikai aktivitás megőrzése érdekében tett intézkedéseket, valamint a HPV-oltások bevezetését.

A gyógyszerellátás 6 indikátorából csak az antibiotikumok használata minősül megfelelőnek, a többi 5 indikátor piros jelzést kapott (pl. új rákellenes gyógyszerek bevezetése, új gyógyszerekhez való hozzáférés).

Mindebből látható:

nem csak úgy érezzük, hanem úgy is van: ezer sebből vérzik a magyar egészségügy.

És még nem beszéltünk a szféra egészére jellemző munkaerőhiányról, az olykor emelkedgető, de mégiscsak alacsony, az egészségügy társadalmi szerepét tekintve megalázóan alacsony fizetésekről. Nem beszéltünk a helyenként balkáni körülményekről, az alapvető higiénés feltételek hiányáról.

És nem beszéltünk a miniszter és a kórházigazgatók közötti párbeszéd hiányáról sem... A Kórházszövetség áprilisi kongresszusán az orvosok tájékoztatást vártak a minisztertől az egészségügy átalakításáról, ehelyett azt voltak kénytelenek csendben tudomásul venni, hogy amit a fejük felett elterveztek, azt végrehajtják, még ha érdeksérelmekkel jár is, ágálni felesleges. Ugyanakkor a miniszter azt azért elmondta, hogy a változások nem elsősorban a kormányon múlnak, sokkal inkább az egészségügyi dolgozókon, kiváltképpen az orvosokon, az ő munkájukon, elszántságukon... Ez értelmezhető az orvosok eddigi tevékenységének kritikájaként, és értelmezhető a kormányzati felelősség hárításaként is – sehogyan nem elegáns, sehogyan nem szimpatikus.

A magyar egészségügy gyenge teljesítményének okait az EHCI felmérés abban látja, hogy "ha a felső vezetés más dolgokra koncentrál az előállított termékek, szolgáltatások legjobb minősége helyett, akkor óhatatlanul csökken azok színvonala." Magyarország és Lengyelország teljesítményét együtt vizsgálva megállapították, hogy "ezek a kormányok nem országaik optimális működésére fókuszálnak, hanem a sajtószabadság korlátozására, az igazságszolgáltatás politikai befolyás alá vonására, vagy a menekültek visszaszorítására. Az EHCI eddigi története alatt a két ország a reformokról folytatott folyamatos vitái dacára nagyon kis előrehaladást ért el, ennél a lakosság és az egészségügyi szakma többet érdemel."

(Adatok forrása: healthpowerhouse.com)